Jász-Nagykun-Szolnok megye jelképei [antikvár]

Olvasóhoz Ezen régi kifejezéssel - vagy ahogyan latinul mondták: AD LECTOREM - kezdjük bevezetőnk sorait. Ez önmagában is emlékeztethet bennünket azokra a korai időkre, amikor a témánk tárgyát képező címerek, jelvények és zászlók használata kezdetét veszi, szinte egybeesve e kedvelt formula szélesebb elterjedésével. Azzal a szokással, amikor az írásművek elejére az olvasónak szánt rövid tájékoztatók kerülnek a tartalomról, a szerzői célról, a mondanivaló keretéről és bizonyos fontosabb formai, módszertani fogásokról. Ezzel a „megszólítással" ugyanakkor utalni kívánunk emberi kommunikáció mindenkori szerepére, sokszínűségére s benne a szimbólumok jelentőségére is. Az emberek csoportjai, közösségei már kezdetektől hitték a jelképek erejét. A legkülönbözőbb választott jelek, ábrázolatok helyettesítették számukra - ha leegyszerűsítve is - a természet, a szellemi és a tárgyi világ fontosabb részeit, önmagukat is beleértve. Éppen ennek ismeretében mondható el, hogy a közösségek története egyben a kapcsolódó szimbólumok története is. Nem lehet kérdéses az sem, hogy amiként a nemzeti szimbólumok elválaszthatatlanok az országos történelmi úttól, ugyanúgy a mindenkori megyei és települési jelképek is - az egyháziakkal együtt - elválaszthatatlanok a tájak, a falvak, a városok múltjától, jelenétől. Így ezek feltárása, megismerése is fontos. A jelképek leginkább mint képek, figyelmet keltő alakzatok vannak jelen közöttünk, de szöveges formában, hang- és fényváltozatban is jelentősek. Ismereteket, sajátosságokat sűrítenek magukban, azok összegzett másai. A szimbolikus tartalom ugyanakkor mindig az adott kulturális kontextusban születik meg, és abban is él tovább. A jelképek gyakran elsősorban reprezentatív célzatú díszes jelek, képi kompozíciók. A szimbólumok szerepe ma is vitathatatlan, miként az azok eredetének és konkrét ismeretének fontossága is. Jelentőségüket a francia költő, Charles Baudelaire találóan így fogalmazza meg: "Jelképek erdején át visz az ember útja..."