Kék-fehér ég alatt [antikvár]

Tíz év után Ilyesféle címeket Dumas-regények gerincén szokott látni az ember. Amikor pedig a Dumas-regényeket olvassa, rendszerint még kétszer tíz éves sincsen, így egy évtizednyi időtartam túlontúl hosszú számára, semhogy abba igazán belegondolhasson. Idestova tíz esztendővel ezelőtt úgy gondoltam, hogy első hivatalos böszörményi vizitemen (amely az újonnan alapítandó városi hetilap lehetséges főszerkesztőinek meghallgatását célozta) mindenképp öltöny-nyakkendőben kell megjelennem. Huszonkilenc évesen ez igen súlyos elhatározás - még akkor is, ha a farmerkultuszon ekkorra már túljutott a férfi. A döntés helyesnek bizonyult: találkozóhelyünkön, a múzeum patinás helyiségében Lázár Imre polgármester úr és Nyakas Miklós igazgató szemközt hibátlan eleganciával feszített. Emlékezetem szerint jelen volt még Székelyhídi Ágoston, illetve Tarczy Péter és Varjasi Imre (úgy is, mint az első önkormányzati választások után kialakult helyi politikai egyensúly személyes biztosítékai), azoiüdvül a másik főszerkesztő-jelölt, Porcsin Zsolt, aki manapság már jó ideje a megyei lap, a Hajdú-Bihari Napló első embere. Akkoriban már mindketten túlvoltunk egy-egy napilap-alapításon (Zsolt az Úton napilapos változatán, jómagam a Debreceni Krónikán); meghívóink joggal remélhették tehát: egy önkormányzati hetilappal is megbirkózunk. Voltak azonban olyan vélekedések is, hogy a városi sajtó korábbi kéthetenkénti megjelenésénél sűrűbb jelentkezést sem híranyaggal, sem szellemi munícióval nem győz majd a böszörményi értelmiség. A rendszerváltozás politikai lendülete volt szükséges ahhoz, hogy a kincstári kishitűségen felülkerekedve, a Szabadhajdút igenis hetilapként lehessen elindítani. Szerencsés városházi konstellációban történt mindez (kormánypárti és ellenzéki pártok szigorú szimmetriában képviseltették magukat a képviselő testületben), megértő, toleráns, a szerkesztőséget nem kézi vezérléssel irányító polgármester-kiadóval, a munkánkat mindenben segítő Fekete László alpolgármesterrel, s azzal a nem lebecsülendő emberi többlettel, hogy Tarczy és Varjasi szerkesztő urakkal gyorsan szoros barátságba keveredtünk. A főszerkesztői felkérésemet követően kereken kilenc hónapig vezettem a szerkesztőséget, eleinte meglehetősen romantikus körülmények között: számítógépek nélkül, kézirathalmok látszólagos rendeüenségében, abban a városházi helyiségben, ahol valaha a marhapasszusokat állították ki. A korrektúrákat saját Trabant Combimmal vittem Debrecenbe, a kinyomott példányokat ugyancsak a „puttonyban" szállítottam Böszörménybe. Az első lapszám szinte napra pontosan elsőszülött lányom érkezésekor látott napvilágot - úgyhogy elég csak rápillantanom Eszterkére, hogy lássam: milyen régen is létezik már a Szabadhajdú. A hetilapot két-három hónap alatt olyan mértékben sikerült (mind anyagilag, mind tartalmilag) konszolidálni, hogy néhány visszavert kísérlet után sem pártvillongások, sem privát lobbizások terepeként nem próbálták már igénybe venni. Ehelyett az lett, ami miatt megalapítottuk: aktuáüs közszolgálati fórum. Ezt a jellegét - szinte országos unikumként - akkor is sikerült megőriznie, amikor már távolabbról kísérhettem a sorsát: ez az igényesség például abban is megnyilvánult, hogy a Tallózó gyakorta átvett Szabadhajdú-írásokat. Bár a pályám a fővárosba szólított, mindig érdeklődéssel fogadtam a Böszörményből érkező híreket: írtam az itt megjelenő antológiáról, Tarczy Péter barátom köteteiről. Sőt, az időközben tevékenységét a könyvkiadásra is kiterjesztő Szabadhajdú Kiadó azzal is megtisztelt, hogy Gondolatok a lomtárban címmel egy válogatást is közreadott publicisztikáimból 1996-ban. Kedves emlékként őrzöm az itt tartott író-olvasó találkozót, miként azt is, amikor a Magyar Nemzet ak- I I