Képes utazás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében [antikvár]

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Szabolcs-Szatmár-Bereg county OEJlACTb CABOJIM-CATMAP-BEPEr Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Az akác és a vadvizek hazája. De mondják a homokbuckák és az ódon templomok, harangtornyok vidékének is Szabolcsot, meg Szatmárt, Bereget. A kicsit gyakorlatiasabban gondolkodóknak pedig alighanem az alma, a dohány, a szilva, a krumpli jut eszébe a mai Szabolcs-Szatmár-Beregröl. Ám e tájnak nemcsak a jelene színes. A múltja is rendkívül izgalmas. Ami törvényszerű, hiszen fontos útvonalak mentén fekszik, ahol vágtatott a történelem. Már a magyarság kárpát-medencei történelme is e tájon kezdődik. A régi Bereg vármegye északkeleti sarkán, a Vereckei-hágón át jöttek a honfoglaló eleink, majd a reformkor idején a magyarság nemzeti imája, a Himnusz is itt született Szatmárban, Csekén. Szabolcson, egykor a Tiszával körbezárva hatalmas földvár emlékezteti a maiakat az ősök várépítő és harci tudományára, kelet felé tartván pedig sok száz éves templomok, várak, impozáns kastélyok késztetik megállásra az embert. Alföldi tájon járunk, de más ez az Alföld, mint a többi. Az ország belseje felöl jöve a megyehatárt átlépve szabályos homokhegyekbe ütközünk. Amelyek igaz, dombok ugyan, azoknak is kicsikék, de a kietlen puszták, végtelen szántók után valóságos hegyvonulatoknak tűnnek. Mindenesetre egészen biztosan felébresztik az álmos vándort, aki attól kezdve varázslatos utazás részese lehet. Történelmi nagyjaink egész sora született, vagy éh, s alkotott ezen a tájon. Kölcsey Ferencnek, Móricznak, Krúdynak, Bessenyei Györgynek majd mindenki ismeri a nevét, de ki ne halott volna Vasvári Pálról, Báthori Istvánról, vagy mondjuk Esze Tamásról? És Szabolcs vezérről, akinek nevéhez fűződik ama híres Tisza menti vár? Ám itt született a szomszédban Ady Endre is, errefelé bujtatták a negyvennyolcas szabadságharc leverése után Jókai Mórt, Petőfinek pedig ez volt a második otthona, párt is itt talált magának. Mondják a magyar kultúra bölcsőjének, a néprajztudósok kincsestárának is, ahol még pár évtizede is balladák születtek, ahonnan két nagy néprajzi múzeumot is felépítettek. A szatmári, beregi faépítészet pedig egyenesen világszinvonalú. Pár száz négyzetkilométeres területen kéttucatnyinál is több faharangtorony áll ma is, hirdetve az egykori parasztácsok lenyűgözően magas szintű szakmai tudását. A nyírbátori harangtorony Magyarország legpompásabb faépítménye, a zsurki rejtélye pedig mind a mai napig megfejtetlen maradt: senki se tudja, olyan karcsú torony miképp tud háromszáz éve talpon maradni. A három nagy kiterjedésű egykori vármegyét és négy nagyobb tájat felölelő Szabolcs-Szatmár-Bereg mind a mai napig megőrizte egyedi vonásait. A Szabolcsot alkotó Nyírség a kiterjedt akácer-dők és a nagy homokdombok hazája, a Rétköz pedig a kövér, fekete földeké, ahol az országban talán a legtovább maradt meg a lápvilág. A régiek emlékezete szerint itt még a tizenkilencedik század végén is sok faluban ladikkal jártak ki a határba a szántóvetők, a jószágot pedig dereglyéken vitték a gorondok, szárazulatok legelőire. A Nyírség nagy dombvonulata száz kilométernél is hosszabb és majd ötven kilométer széles, Európa legszebb akácerdei nőnek rajta. Nyírparasznya, Ópályi árbócakácai világhirűek, az itt gyűjtött akácmagot a föld minden pontjára viszik. Szatmár és Bereg a Tisza két partján édestestvérek. Hasonló a táj, s hasonló a múlt ís. A nyíri ember, ha Szatmárba, Beregbe készül, azt mondja ma is, a „Feketére" megy. Valóban, messziről a kövér ligetek, fasorok vastag, fekete tussal kihúzott foltok, vonalak, és a föld is fekete. Valamikor hatalmas tölgyesek uralták a vidéket. A fákat a századok alatt jórészt kivágták, az erdőknek csak a romjaik maradtak. De így is fenségesek! Ha belépünk a bockereki, lónyai, túrricsei erdőkbe, megtudhatjuk, milyen lehetett egykor az igazi alföldi erdő. Ám azt is, hogy milyen lehetett az igazi erdős puszta. Mert Szatmárra és Beregre jó ideje már a terjedelmes rétek, kaszálók is jellemzőek. Az volt az aranyuk, meg a jószág. Mert míg a Nyíren a növénytermesztés dominált, a gabona, a dohány volt a fő kenyérkereseti forrás, a „Feketén" az állattenyésztés. Főleg a jószág, a szarvasmarha. De amiről mind a négy tájegységet elsősorban ismerték, az a gyümölcs. A Nyírséget és a Rétközt az almáról, Szatmárt és Bereget a szilváról. A régi almáskertek az utóbbi másfél évtizedben sajnos jórészt kipusztultak - most folyik az újratelepítésük, de már korszerűbb, intenzívebb fajtákkal - a szatmári, beregi szilva azonban továbbra is hódít. A dús tárgyi és szellemi emlékeken túl a megye másik nagy kincse a természet lenyűgöző gazdagsága. Az ország más tájaihoz képest meglepően sok itt nemcsak az erdő, és az üde kaszáló, hanem a víz is, a rengeteg folyó, patak, csatorna, mo-rotva, holtág. Az ide érkező embert leginkább talán ez, a vizes élőhelyek sokasága bilincseli le. A Tisza, a Túr, a Szamos, a Batár, a Tapolnok rejtett szépségeit mind többen fedezik fel az idegenek közül is, akik egyre gyakrabban bukkannak fel a Felső-Tisza mentén. Első útjukon sokan meglepődnek közülük. Az olcsó kabarékban itt-ott még feltűnő jelzők szerencsére ma már nem fedik a valóságot. Szabolcs-Szatmár-Bereg már régen nem a „fekete vonat" vidéke. Es egyáltalán nem a harangtomyok, szélfüj-ta homokdombok hazája csupán. Hanem az ország keleti kapuja, ahol kezdenek beérni az utóbbi évek erőfeszítéseinek gyümölcsei. Nyíregyháza, Mátészalka, Kisvárda izmosodó ipara, a kisebb települések látványosan fejlődő infrastruktúrája, vendéglátása, a térség korszerűsödő úthálózata jelzi a nagy változásokat. És ígéri a komoly előrelépést. Mondják, az ellentétek földje is ez a táj. De pont ez a varázsa. Hiszen kevés már a világban az a hely, ahol olyan hannóniában megfér egymással múlt és jelen, mint Szabolcsban. Szatmárban, Beregben, s a Rétközben.