Kincses Kalendárium 2019 [antikvár]

Kedves Olvasóink! Z'ötyög, rázkódik, imbolyog, nyüszörög, sír, nyög, lötyög, rázkódik - az ember fohászkodik, hogy átérjen a kicsi csongrádi fahídon. Mindannyiszor, ahányszor sorra kerül az egyirányú forgalmat vezénylő zöld lámpa engedélyével. És a rimánkodó átér. És átér 1896 óta, akkor lett híd Csongrád városa és a nagyréti tanyák között. Am nem akárhogy lett ez a tiszai híd ide! Története kalandos, megható és máigfölülmúlhatatlan. Történt, hogy a nagyréti tanyán élők a város vezetésétől átjárót kértek a folyóra. Gazdálkodtak ott, hozták-vitték a szénát, az élelmet, jöttek a városi piacra terményeikkel, mentek haza a szekerekkel. Am a Tisza útjukat állta. Csak néhány méter, de hát mégis. Szénás szekér nem úszik a vízen, s ha igen, rossz irányba. A tejföl, a kenyér elázik. Ember vizes lesz, ló szenved. Szóval, kellett egy híd. Ám mi történt? Mi más történt volna, a városvezetés nem épített hidat. Nincs pénz -mondták. Erre főképp nincs. Ezt nem mondták, ezt a helyiek gondolták. Aztán gondoltak mást. Azt fundálták ki, hogy megoldják a maguk gondját maguk. Akkoriban bontották el az esztergomi fahidat, mely így eladó lett. A réti emberek neszét vették ennek, gyűjtést szerveztek, s összejött a híd ára. Ok így azt megvásárolták. Öt hídosztályt, darabját ezer forintért (1896-ban járunk!), minden hídosztály alá kellett három tölgyfa hajó, ez tartotta őket a vízen, ezek egyenként kétszáz forintot kóstáltak. Szóval, nem volt olcsó vásár. És akkor még csak Esztergomban vagyunk, ahonnan, köztudomású, nincs egyenes vízi összeköttetés Csongrádra. Van viszont igen hosszú, kalandos, kemény út. A réti emberek azonban ezen már nem akadtak fönn. A híd részeit, egyenként, leúsztatták a Dunán, Esztergomtól Titelig, ez olyan 380 kilométer, ott kanyarodik a Tisza a legközelebb a Dunához. Onnan kicsit húzták-vonták az elemeket, a hajókat, majd a Tiszára bocsátva őket lovakkal vontatták fölfelé a szőkefolyón, 240 kilométert. A csongrádi fuvarosok kemény munkáját elképzelni is nehéz, nemhogy utánozni! Aztán az emberek szépen összerakták a helyére érkezett hidat, melyen 1896. augusztus 30-án már átkelhettek a fáradt, ám büszke helybéliek. Akkoriban ez a híd tetőtől talpig fából volt, két irányban mehettek át rajta a megrakott szénás szekerek. Ma nem így van. Közbejött két világháború. És az emberek munkáját, elszántságát, büszkeségét mind lerombolta. Biztosan nem volt stratégiai jelentősége, ám a kicsi fahidat mindkét világháborúban fölrobbantották. A rombolás nyomot hagy a lelken, a kedven is - a második újjáépítéskor már csak egy nyomtávra futotta. 1956-ban vasra cserélték a faszerkezetet, 2004-ben kicseréltek néhány pontonelemet, a többit korszerűsítették, néhány évvel később pedig fölújították a padozatát. De mégis fahídnak hívják, és mégis használják. Mert még mindig ez a zötyögős, síró, imbolygó, lassú, kicsi híd köti össze a tanyasiakat a városiakkal, a Tiszán onnant a Tiszán innennel, a termőföldeket a szupermarkettal, a keletet a nyugattal. Jakubovits Anna Kincses Kalendárium 3 a 2019-es esztendőre