Kire marad a kisködmön? [antikvár]

Amikor a részesaratók munkájukat befejezték, a kalászokból koszorút kötöttek, kimosdottak, és legjobb ruhájukba öltözve a tiszttartó háza elé vonultak. Megköszönték a munkát, a keresetet. Az intéző megvendégelte őket s pár jó szót is váltott velük, majd felcsendült a citera, és evés-ivás közben elfelejtették a mögöttük levő hátgörnyesztő munkát, a szavakat, amelyek nem mindig elismerőek voltak. Örömük elfelejtette velük a feltört tenyerek hólyagjait. Ekkor már csak az volt fontos, hogy a családnak megvan a téli ennivalója. Amikor a burgenlandi majorok lakóinak kommunikációs-anyagát, és mellékletként a majorok belső rendjének kialakulását is, útjára bocsátom, valahogyan magamat is ilyen részesaratónak tekintem; mintha levágtam volna egy tábla gabonát, amit aztán kévénként keresztekbe összehordtam és végül az egészből egy asztagot raktam. Azt a gabonát, ami a cséplésnél kijön, használják majd azok, akiknek eledelül szolgálhat. Könyvem az az asztag, amit a kutatásban eddig elhanyagolt uradalmi cselédek közösségének sokezernyi kalászából hordtam össze. Amikor most én is a tiszttartó háza elé vonulok, azaz munkámat az olvasó kezébe adom, már elfelejtettem a kutatás során támadt nehézségeket. A befejezett munka öröme betakar mindent és arra késztet, hogy köszönetet mondjak azoknak az intézményeknek, amelyek segítőkészsége nélkül ez a "Kisködmön" nem születhetett volna meg...