Kisalföldi Könyvtáros 2002/1-2. [antikvár]

Részlet: Tények, emlékek, gondolatok a megyei könyvtárak kezdeti időszakáról* 2001. szeptember 7-én, amikor a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárnak otthont adó Wenckiieim-grófi palota újjávarázsolásának befejezését és ezzel együtt az új részekkel teljessé vált, megnagyobbodott könyvtár építkezésének sikerét ünnepeltük, a zárókő elhelyezésének zárótételeként adott fogadás töltöttkáposztájáért sorban állván, az illatforrás irányába előttem oldalazó fiatalember váratlanul megkérdezte: „És a kolléga honnan jött?" - Hirtelen végiggondolva akkor és ott bizonytalan küldetésemet, a legitimációs magyarázkodás helyett csak annyit tudtam mondani: „A magyar könyvtárügy múltjából". A maiak közül természetesen csak kevésnek mond valamit az elmúlt, néhány évvel több mint fél évszázad, amelyből éppen négy évtized egy túlhaladott, számukra érthetetlen és mindenestül sötétnek ítélt korszakra esett. Nekem viszont ez az időszak éppenséggel az élet java részét tette ki. Ezért nem tudok róla „szabályos" könyvtártörténetben gondolkodni és megnyilatkozni. Ami ugyanis az egykorú források, régi iratok alapján dolgozó, „valódi" könyvtártörténész számára mély értelmű lábjegyzetekkel megtámogatott, végleges ítéletek diadalmas összessége, az számomra, a történet résztvevője, epi-zodistája számára a megélt események hol éles, hol homályos emléksorozata: a hivatásosok által felsorolt források erdejét pedig a legtöbbször tarvágásokkal szeszélyesen irtott, szegényes, maradék ritkásoknak látom, a hivatkozások mögött mindenkor emberi arcok tűnnek elébem a maguk hitelességével, emberi és szakmai kvalitásaival, vagy éppen esendőségeikkel, hiteltelenségeikkel. Ezért engedjék meg, hogy a magam történetét-történeteit mondjam el a megyei könyvtárak kialakulásáról - részben az akkori szemléletemmel, részben a mai szememmel. Arra a kérdésre pedig, hogy miként viseltük el a kor nyomasztó légkörét, gyakran retteneteit, vérlázító igazságtalanságait, és hogyan tudtuk-tudjuk feloldani az ellentmondást, ti. azt, hogy a megyei könyvtárak és a járási (járási-városi, járási-nagyközségi) könyvtárak születésének éve, 1952 egybeesik a magyar történelem egyik legszomorúbb évével, egyebek között a padlások állami lesöprésének esztendejével, a válaszom a következő: a fiatalságunk elhitette velünk, hogy a rossz korban is lehet jót művelni, jó dolgokat tenni, maradandó intézményeket létrehozni, s a könyvtárak ilyeneknek tűntek. És ott voltak a kis együttesek, közösségek, ott volt a barátok mikrovilága, olyan kis körök, amelyekben őszintén lehetett megnyilatkozni, szólni. Bevallom, soha nem féltem attól, hogy közöttünk besúgók lehetnek. Általában: az ifjúság lebirhatatlan életszeretete állt szemben az elnyomással. Legtöbbször az életöröm volt felül, de sokszor, hetekre félelem telepedett ránk, mérgezte mindennapjainkat. Képzeljék el például, milyen volt, milyen lehetett 1952 októberében a Somogy megyei népkönyvtárosok értekezletén ezeket az ingyen dolgozó embereket még több munkára lelkesíteni, miközben a hátam mögött, az utcatúlfelén, a városparancsnokság előtt tehergépkocsik dübörögtek, hogy sebtében felvehessék a civilbe öltöztetett kiskatonákat, akiknek az volt a feladatuk, hogy a Kaposvárról kitelepítendő családok holmiját felpakolják az autókra. Ilyenkor mindenki hetekig félelemben, szorongásban élt - azok is, akik nem voltak-lehettek érintettek. Gondolom, a más vidéki városokban, például Győrben dolgozó akkori könyvtárosok. ' Elhangzott a gjöri Kisfaludy Károly Meg>'ei Köny\ tárban. az iiitczménv létrehozásának 50. évfordulóját ünneplő szakmai napon. 2002. október 15-én.