Kohász életutak [antikvár]

BESE ERZSÉBET 1948-ban, a születésemkor apám, aki hentes volt, már túl volt a II. világháború borzalmain, visszatért a második magyar hadsereg doni katasztrófájából. Ez önmagában is csoda volt. 1945 márciusában elvette feleségül anyámat, aki a budapesti ostromot a Rózsadombon élte át. Gondolom, mindketten próbálták elfelejteni a borzalmakat, és fiatalok lévén bíztak a jövőben. Apám bérelt egy húsboltot, de ezt a mesterséget gyorsan abba kellett hagynia, mert a magánkereskedés hamar nem kívánatos dolog lett Elment a Metallochemiába, és esztergályos szakmunkás lett (végül innen ment nyugdíjba is). Anyám fiatalkori szívproblémái miatt kezdetben a nagyszülők szőlőjét művelte, magával cipelve engem is a szőlőhegyre, később bedolgozó lett. Otthon kötött egy gépen, főleg norvég mintás pulóverek részelt, és szállította a szövetkezet részére, amely a fonalat biztosította. Amikor felső tagozatos lettem, szíjgyártóként a Chinoin nagytétényi gyáregysége elődjében (Bányagyutacsgyár) kezdett dolgozni, és onnan ment nyugdíjba is. Nyugalmas évekről a háború után sem lehetett beszélni, mert apám megbízhatatlannak minősült, mint a korábbi hadsereg tagja, és ebből következően munkaszolgálatra is elvitték valahová a Bakonyba. Nagy empátiát nem váltott ki sem belőle, sem belőlünk, családtagokból ez a dolog a rendszer iránt, de akkor még nem tudtunk további hátrányról. Talán ez az előzmény is befolyásolta, hogy 1956 októberében a gyári munkástanács tagja lett, aminek következtében a márciusi újrakezdés megakadályozása érdekében 1957-ben „begyűjtötték". Az ezt követő években minden márciusban valamelyik hegyvidékünkre ment egy nagy baráti társaság túrázni, így a „begyűjtés" többször nem ismétlődött meg. Ezen előzmények után a következményekkel az egyetemi felvételi papírjaim „B" kategóriás besorolásánál fogok szembesülni. Nagytétényt - a kis sváb falut -, ahol születtem és ahol éltünk (és máig is élek) 1950-ben Budapesthez csatolták, ami a falu életét alig érintette. Iskolába Jártam, a szüleim dolgoztak, próbáltunk megélni, ahogy lehetett. Nyári szünetben a Metallochemiában dolgoztam l-l hónapig, itt kerültem először kapcsolatba a fémhulladékokkal. Ennek a későbbiekben még jelentősége lett. Középiskolába a Budai Nagy Antal Gimnáziumba Jártam, humán osztályba, ahol többek között latinból érettségiztem, és nagyon szerettem a művészettörténetet és az irodalmat. Mindenki arra számított, hogy valamilyen humán orientációjú pályára megyek, arra senki nem gondolt, hogy a miskolci egyetemre - kohásznak - jelentkezem. Bennem fel sem merült azonban, hogy ilyen kevésbé kézzelfogható terület alkalmas arra, hogy biztos munkalehetőséget biztosítson. A szóbeli felvételimen azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, olyan ideges voltam, mindenesetre feltűnt, hogy az ugyancsak felvételiző egyik lány megkérdezte, van-e rokonom az olajbányászatban - mondtam: nincs. (Aki kérdezett, Patsch Kati volt, akinek a bátyja már olajbányász szakon tanult.) A nagyobb meglepetés a vizsgabizottság előtt ért, ahol a vizsga lezajlása