Kolozsvár a századok sodrában [antikvár]

KÖZHÍRRÉ TÉTETIK (HELYSZÍN: KOLOZSVÁR) Keresni kell azt a falut, ahol a kisbíró (inkább már az örököse, utódja) a nap különböző óráiban még dobolni kezd, a dobszóra összegyűlnek a helyiek, és meghallgatják a hirdetésre kerülő friss tudnivalókat. Vajon hogyan történt az ősi (primitív?) kommunikáció 124 táján a Napoca vicus nevű faluban, Daciában? Vagy bő ezer évvel később, 1250-ben a vár (Kolozsvár) körül kialakult falusi településen, már magyar nyelven? Tovább lapozva a Gaal György összeállította várostörténeti adattárban, megállhatunk egy 1656 májusából előhívott mozzanatnál: a városi vezetés határozatot hozott, hogy két trombitás, dobjuk is legyen, tudassa a városlakókkal az idő múlását, és riasszanak szükség esetén. Gaal György, aki tanári munkája mellett irodalomtörténészként, sajtótörténészként meg az erdélyi orvoslás múltjának kutatójaként jó néhány évtizeddel ezelőtt bemutatkozott, mindenekelőtt mint helytörténész szerzett jelentős érdemeket. Ö tehát nyilván nem riasztani akar, hanem az idő múlására figyelmeztet - és ez a „múlás" Kolozsvár vonatkozásában hovatovább kétezer év! Ebből hétszázra épp mostanában emlékeztünk, az 1316 augusztusában történt királyi oklevél-ídbocsátásra, amellyel Károly Róbert visszaadta Kolozsvárnak régi kiváltságait, és újabbakat is biztosított. Átugorva ezt a hét évszázadot, 2016 szeptemberének közepén, Mátyás király szobra előtt várakozva, az összegyűlt városbeliek abban reménykedtek, hogy Kolozsvár kapja meg a 202l-es kitüntető lehetőséget, egyike lehet az Európa Kulturális Fővárosa címet elnyerőknek. Nem így szólt a döntés. Ettől Kolozsvár még az maradt, amivé vált kétezer év alatt, amilyennek mi ismerjük. De valóban ismerjük Kolozsvárt? Hihetetlenül gazdag történelmi múltjából még e város szülöttjei is viszonylag keveset tudnak (leszámítva a kultúrában elmélyülni akarókat), a sokfelől beköltözött új városlakók jelentős része viszont tájékozatlan a históriában - nem is szólva azokról, akik eleve távol tartják magukat a történelmi tényektől, mintegy legújabb kori folytatásaként a tudatunkban még élő, ideológiai alapon meghirdetett jelszónak: „a múltat végképp eltörölni". Pedig a bőségesen feltáruló kolozsvári múlt nem csupán a magyar királyi, az erdélyi fejedelmi jelenléteket, régi iskoláinkat, a tudomány nagyjait (például Bolyai Jánossal és a nemzetközi összehasonlító irodalomtörténet-írás úttörőjének számító Meltzl Hugóval), a színházi és filmművészeti (íilmipari) úttörést tartalmazza, hanem többféle nyitást, el egészen a 20-21. századiakig. Az információk garmadája természetesen nem helyettesíti híres, elkötelezett kolozsvári írástudók emlékezéseit (gondoljunk Kós Károlyra, Cs. Szabó Lászlóra vagy a közelmúltban elhunyt Poszler György akadémikusra); nem írja le számos jó Kolozsvár-könyvünket, „a föl nem adható város" tanúságtevőit, ám elmondható, hogy a most elkészült (a korábban megismert változatot jelentősen kibővített) Gaal-féle adattár olvasmányként sem érdektelen. Régi forrásokat felhasználó forrásként, eredeti kutatási eredményeivel, kézikönyvként pedig nélkülözhetetlen. Jó olvasást, jó tanulást - kolozsvárilag ICÁNTOR LAJOS