Koppánmonostori Kalendárium 2005 [antikvár]

ÓlomöntésA vénülő karácsonyfán valaki sorra meggyújtotta a gyertyacsonkokat. Közeledett az éjfél. Fehér fején fekete csipkefőkötővel ott ült nagymama a kandalló melletti karosszékben, térdén a bolyhos takaró, lába alatt a zsámoly, s nagy bükkfahasábok halkan pattogtak a tűzben. A dédunokákat rendre ágyba tették, s már csak mi voltunk a nagymama körül, az unokák. Tizenhatan.-Kezdhetitek az ólomöntést - adta ki nagymama a parancsot. - Hadd lássuk hát, kinek mit hoz az új esztendő!Valaki kivitte a szobából a petróleumlámpát, és csak a karácsonyfa világított, meg a tűz. A bútorok mögött megnőttek az árnyékok, babonás, furcsa várakozás feszült a levegőben, s a fejek összehajoltak a vizesvödör felett.Sorra mindenki kezébe vette a hosszú nyelű olvasztókanalat, beletett egy darab törött ólmot, s a láng fölé tartotta, míg a kanál lassan megtelt folyékony ezüsttel. Akkor egy gyors mozdulattal beleöntötte a megolvadt ólmot a nagymama lábainál lévő, vízzel telt vödörbe, s a forró érc sisteregve merült alá benne, csipkézett szélű, fantasztikus alakzattá fagyva. Ebből olvasta ki a nagymama a jövendőt.Júliának, aki a legfiatalabb volt közöttünk - tizennyolc éves és menyasszony -, reszketett a keze, s az ólom szétfröccsent a vízben, darabokra szakadt, s olyan volt, mint egy tépett ezüstruha. Sokáig nézte Júlia, s az arca sápadt volt.-Ronggyá szakadt menyasszonyi ruha - suttogta végül is, és félelem reszketett szemeiben.Csönd volt a szobában, senki se mert szólni. Csak egy tövig égett gyertya sercegett a karácsonyfa tetején, s a falióra mély, tompa kongással számolta a másodperceket. Aztán nagymama a vödör fölé hajlott, belenézett, s szelíd mosollyal mondta:-Attól függ, hogyan nézed, lelkem. Nézd csak meg még egyszer! Én egy virágoskertet látok benne. Azok a nagyok ott a rózsák, azok a kicsik a tulipánok, azok a csipkés szélűek dáliák lehetnek, meg szegfűk. Újra belenéztünk valamennyien a vízbe. Es nagymamának igaza volt, most már mi is láttuk. Virágoskertet öntött magának jövendőül Júlia, ott voltak a rózsák, a tulipánok, a szegfűk és a dáliák, úgy éppen, ahogy nagymama mondta.-Minden attól függ, hogyan nézitek, lelkem - mosolygott nagymama. - Ez az élet titka. Majd mondok nektek erről egy mesét.Nagymama öntött utolsónak. Biztos, nyugodt kézzel fogta a kanalat, s az ólom egy darabban maradt a vödör fenekén. Amikor kivettük a vízből, én egy koporsót láttam benne. Ezt látták a többiek is, és egyikük se szólt. Nagymama átvette a furcsa, formátlan ólomdarabot, forgatta egy ideig sovány, fehér kezében, aztán elmosolyodott megint.-Repülőgép! - mondta vidáman. - Meglássátok, vén fejemre még repülni is fogok!Rámeredtünk az ólomdarabra, s valóban, ahogy nagymama tartotta, tisztán láthattuk a kis ezüsztszínű repülőgépet, ahogy már-már elveszőben volt gomolygó ezüstfelhők között. Nagymama pedig félretette a jövendőmondó ólomdarabkákat, és belekezdett a mesébe: