Kortárs művészet - Pécs [antikvár]

BEVEZETŐ Aknai Tamás Művészek déli tájban Nem egészen egyszerű feladat sok-sok műfaj, forma, alkotó együttes megjelenítése egy olyan bizonytalanul rögzíthető körben, mint amit a kortárs szó takar. Aki ebben a térben él és alkot, az kortárs. Ezek a fiatal és idős muzsikusok, balett-táncosok és fotográfusok nemcsak egymás kortársai, hanem közönségüké is. De kortársai azoknak az örök életre ítélt monumentumoknak is, amelyek műemlékként körülveszik őket, amelyek múzeumokban és magángyűjteményekben láthatók. Nem kell e téren elbátortalanodnia senkinek, aki most fedezi fel magának az egyiptomi piramisokat. Kortársaink a piramisok. Nem olvasható ugyanis más ki azokból a szövegekből, amelyeket a különböző területek ismerőinek avatott tolla vetett papírra. Az előzmények és körülmények mintha leválaszthatatlanul ott élnének ajelen tetszőleges pillanatait közvetítő, most megszülető alkotásokban, amelyek ezután lassan múlttá, újabb minőséggé válnak. Mi itt most az egész Európában kétségtelenül kézenfekvő regionális szinteken próbálkozunk bizonyítékot szolgáltatni arról, hogy Pécs legújabb kori művészeti életében találhatók az önértékű elemek mellett akár nemzetközi összeméréseket is elérő teljesítmények. Pécs, egy átlagosan nehéz sorsú magyar város, ahol mindig is éltek kézműves emberek. Ahol az építő- és díszítőkedv, valami kis luxus és komfort utáni vágy, majd a mindennek elmérgesedéséből fakadó tömeges szükséglet alkalmanként az úgynevezett művészek jelenlétét is elfogadta. A város legújabb kori képzőművészeti életében nem nehéz olyan csomópontot találni, amelyekre visszautalva mintegy eleve elrendeltnek tűnik, hogy Pécs a modern európai művészet alakulásához hozzá fog majd járulni. A Bauhaus magyar, Pécsről elszármazott tagjai, Breuer Marcel, Forbát Alfréd, Weininger Andor, Johan Hugó, Molnár Farkas építészek, a majdnem két évtizedet a párizsi Abstraction-Création közegében munkálkodó Martyn Ferenc, a Martyn közelében felcseperedő Keserű Ilona és Lantos Ferenc, a táncművészetben Eck Imre vagy a komponista Vidovszky László a progressziónak páratlan teljesítményeit hozták létre. Tevékenységük a modern képzőművészeti, zenei, építészeti, táncos couleur locale kialakításában alapvető fontosságú volt. Az említett mesterek mellett a város színházai, zenekarai, komponistái, koncerttermei, múzeumi, képzőművészeti gyűjteményei is az egyetemes kultúrát-szolgálták. A művésztelepek két évtizeden keresztül a kerámiaművesség és szobrászat hazai központjai voltak. A Zsolnay Múzeum és a Kerámia Biennálék az iparművészeti kultúra jobbítását hozták. A Csontváry Múzeum, a Vasarely Múzeum, Schaár Erzsébet monumentális szoborműve, az Utca a magyar-európai „áthallásokra" tették érzékennyé a közönséget. A Modern Magyar Képtár a nemzeti művészet egy-két egyedülálló fejezetét teszi megragadhatóvá. Az 1996-ban a Pécsi Tudományegyetem részeként létrejövő Művészeti Kar országos hatókörű képzési formáival, műhelyeivel, mestereivel és közel négyszáz zenész, képzőművész növendékével hangsúlyosan van jelen a város életében. Az építészet, a zeneművészet, a kóruskultúra is kiváló, iskolateremtő mestereket mutatott fel Pécsett. A nemzeti művelődésügy legnagyobb elismeréseivel megtisztelt, hatalmas életművel rendelkező művészek éppúgy élnek a városban, mint pályakezdő, nagy terveket megfogalmazó fiatalok, na és a középgeneráció. Minden művészeti ág képviselete biztosítva van itt a fotográfiától az üveg- és textilművességig. A huszadik század elejét jellemező modernség eszmevilága alig értelmezhető a huszonegyedik század induló tendenciáinál. 1980 körül az avantgard eszméje teljességgel meghaladottá vált. Azoknak, akik még hittek abban, hogy a művészet rendelkezik valamiféle forradalmi, vagyis a viszonyokat radikálisan átrendező, megváltoztató erővel, keserű lehetett a felismerés: éppoly hamis bizakodás ez, mint a nyolcvanas években a radikális cselekvőképességben rejlő hit (Róbert Hughes). A kérdés azonban sokkal összetettebb. A modernizmus, a művészet haláláról a huszadik században folyamatosan beszéltek, meghirdették különböző proklamációkban. A kortársság fogalma tapasztalhatóan nagyhatású élmény és inspiráció, azonban mint a mitológiai főnix, mindig előkészíti önmaga feltámadását. A kortársi élménynek ciklusokba rendeződő friss, egészséges és érett, majd haldokló szakaszai mindig ugyanazon ígéretekkel és következésekkel élnek. Az új, a váratlan, a sohasem érzékelt valóság, az ismeretlen jövő éppúgy biztosítja izgalmait, mint ahogyan begyakorlott toposzokká, ismételhető, köznyelvivé váló fordulatai a valahová tartozásának vágyát sejtetik.