Lendva [antikvár]

Horváth János, a 20. századi magyar irodalomtörténet-írás kiemel- ELŐSZÓ kedő személyisége már az 1940-es években tartott egyetemi előadásaiban, majd az első ízben 1953-ban közreadott, „A reformáció jegyében" című alapvető monográfiája bevezetésében árnyaltan elemezte azt a mohácsi csatavesztést, illetve Buda elfoglalását követő magyarországi helyzetet, amelyben a művelődés, az irodalmi élet keretei, lehetőségei radikálisan átalakultak. Az ország területileg és politikailag három részre szakadt, a reformáció térhódításával megszűnt s idővel fokozatosan difierenciálódott a korábbi vallási egység és a különböző felekezetek egymástól eltérő, sajátos színezetű kultúrát, irodalmat alakítottak ki. A kolostorok jó részének elpusztulásával eltűntek a középkori kéziratos vallási irodalom létrehozó és megőrző bázisai, a királyi udvaréval Buda veszését követően elenyészett a humanista világi irodalom támogató hazai centruma; a Habsburg uralkodók bécsi székhelyének irodalmi és irodalomszervező szerepe elenyésző volt magyar nemzeti szempontból, az önálló Erdély fejedelmi udvara csak fokozatosan és később vált művelődési centrummá, s akkor is elsősorban a keleti országrészben élő magyarság számára. A hódítók által megszállt középső országrészben -a török kifejezetten nem is üldözte a kulturális és vallási életet -, a lakosság elmenekülése, a települések elnéptelenedése, a kulturális és vaüási, egyházi intézmények megszűnése, illetve működésűk kényszerű szünetelése miatt nem alakulhatott ki számottevő művelődési élet. S történt mindez akkor, amikor Gutenberg zseniális találmánya, elsősorban a reformáció terjedése nyomán és hatására egyre szélesebb körben kezdett meghonosodni Magyarország területén is, s a kéziratos irodalomterjesztés mellett megindult a könyvnyomtatás, amely kiszélesítette, demokratizálta a könyvkultúrát és széles körű olvasóközönség kialakulását tette lehetővé. Nem lévén az országnak magyar művelődési centruma, a tudományos, a művészeti és az irodalmi élet szükségszerűen decentralizálódott, s az új, széttagolt művelődési életnek a különböző egyházi és világi főemberek, a különböző felekezetű főurak lettek a támogatói, mecénásai, s az ő birtokaiknak a központjai váltak olyan művelődési központokká, ahol iskola működött, nyomda alakult és tudós tanítók, könyvnyomtatók, papok és prédikátorok teqesztették az ismereteket, az igét katedráról és szószékről élőszóban, illetve a sajtó alól kikerülő vallási és világi kiadványok révén, megnyervén ezzel hallgatóikat és olvasóikat a tudás és a hit általuk képviselt igazságainak, s cáfolván, ostorozván ellenfeleik tévtanait, hamis tanításait. Ilyen fontos művelődési centrum, sziget volt aló. század második felében a Dél-Dunántúlon, a Muravidéken a ma Jugoszláviához tartozó Alsólendva, s földesurai, a protestantizmussal rokonszenvező, majd azt hatékonyan támogató Bánffy főúri család tagjai ekkor már önálló magis-tereket, iskolamestereket foglalkoztató és kialakult tananyaggal rendelkező iskolát tartottak fenn, templomában pedig kiváló prédikátorok hirdették az új vallás igazságait. A tanitóként itt működő tudós Beythe István, a későbbi püspök, lényegesen hozzájárult a település művelődési életének fellendüléséhez. Ezen általuk támogatott papok és mesterek közt olyan jeles tollforgató személyiségek akadnak, mint Ráskai Gáspár, I i'i k'