Magyar faluk és magyar falusiak a szlovák fővárosban [antikvár]

Bevezetés Pozsony 1918-ig regionális jelentőségű város, régióközpont volt. Nagyvárossá a csehszlovák állam kereti között, a két világháború közti évtizedekben vált, amikor a politikai események és döntések eredményeképpen egyik pillanatról a másikra új szerepkörbe került, s egy országrész, Szlovákia központja, fővárosa lett. A nagyvárossá válás összetett, több vonatkozásában politikai döntésektől függő, sok vonatkozásában viszont spontán folyamata jelentős területi és népességnövekedéssel, a város társadalmában strukturális és etnikai átalakulással járt együtt. Míg a megelőző évszázadokban, a középkortól fogva Pozsony többségében németek lakta település volt, a magyarok száma a 19. század második felében, a kiegyezést követően növekedett meg benne, a szlovákoké pedig a 19. század végétől, a város iparosodásával kezdett emelkedni és jelentősen megugrott 1918 után (lásd 1. táblázat). Az államfordulatot követően, az 1920-30-as években beáramlók nagy tömegét elsősorban a munkalehetőségek vonzották az igazgatási, gazdasági és kulturális központtá szinte egyidejűleg váló városba. Pozsony peremén ekkoriban gomba módra nőttek ki a földből a munkásnegyedek, amelyek lakossága az ország legkülönbözőbb vidékeiről és jórészt falusiakból verődött össze, ami rányomta bélyegét az első évtizedek formálódó, népességében, kultúrájában heterogén, arculatát, identitását kereső város képére. Az 1930-as évek második felében fogalmazódott meg „Nagy-Bra-tislava" terve,' amely a városvezetés részéről a nagyívű építkezések. ' A korabeli magyar sajtóban is Nagy-Bratislavaként emlegett terv Vladimír Krno polgármester nevéhez kötődve 1947-ig, tízéves időszakra jelölte ki az építkezések