Magyar idő 2002 [antikvár]

Nekem is van „Magyar Igazolványom". A szívemben, tudatomban hordom. Nem lehet kézbe venni, nem lehet lefényképezni, nem lehet általa munkát, rangot stb. kapni. Sőt, ha volna rendes munkaviszonyom, azt tán még itthon, Magyarországon is el lehetne veszíteni az igazolvány birtoklása miatt. Legalábbis ma még. Valamint esetleg rendőri igazoltatásnál gyanússá válnék vele. Örülök, hogy rövidesen az elcsatolt területeken lakó nemzettársainknak is lesz igazolványuk - ha akarják, ha kérik - arról, hogy ők magyarok. Éppen olyan magyarok, mint mi itt a csonka haza határain belül. Illetve talán jobb magyarok. Sőt, valójában ők az igazi magyarok, mert a rájuk kényszerített, más állampolgárságuk ellenére is magyarok és e tényt vállalják. Ahogy innét megítélhető, nem biztos, hogy a vállalás előnyükre válik, mert gyanítható, hogy sokfelé, sokan mindent megtesznek azért, hogy ez a vállalás csak újabb nehézséget okozzon nekik. Örülünk tehát, hogy most legalább számba vehetővé válik az az egyszerű tény, hogy mennyien vagyunk? Mennyien is vallják magyarnak magukat a csonka haza határain kívül. Hiszen soha semmiféle szerződésben az nem szerepelt, hogy ők egyik napról a másikra kötelesek románná vagy szlovákká válni. Ezt, ha akarták is a gyalázatos trianoni áskálódók és félrevezetettek, leírni nem merték, de aztán mindmáig megtesznek mindent azért, hogy kevesebb legyen a magyar!. Mert aláírt vállalásaik ellenére sem az anyanyelv használata nem természetes, sőt egyre kisebb területekre szorul, sem az iskolák nem elégítik ki az igényeket. S mindezt tűrik azok a nagyhatalmak, amelyek erőszakkal és kegyetlen durvasággal és a magyarsággal szembeni nyílt ellenszenvvel szentesítették ezt a helyzetet. S hiába derült ki már néhány év múlva a nyilvánvaló igazságtalanság, mind máig nem ellenőrzik, hogy szomszédaink állják-e a szavukat? Mert nem állják! Sohasem állták!