Magyarország rejtőzködő kincsei [antikvár]

Bevezető Azzal a kívánsággal bocsátjuk útra könyvünket, hogy a képek vágyakat keltsenek az olvasóban hazánk megismerésére. Számos kincs van eldugott falvaink temetőiben, városaink félreeső utcáiban, pusztákon, ami művészeti vagy építészeti értékénél fogva figyelmet érdemel. Van, amelyhez aprólékos kutatómunka, túrabakancs és kiadós séta kell, de lehet, hogy mellette megyünk el nap mint nap, és mégis elkerüli a figyelmünket. Az 1100 éve Európa közepén élő magyar nép a gyakori ember- és értékpusztító sorsfordulók ellenére is számtalan értéket őrzött meg az utókor számára. Az ország keleti végein, a Tiszahát és Szamoshát falvaiban álló apró református templomok és a mellettük emelkedő fa haranglábak egyedülállóak. A Duna-Tisza közén és a Tiszántúlon található puszták nehezebben nyílnak meg az utazó előtt. Meg kell dolgozni azért, hogy az ott élő állat-, növény- és tanyavilág megmutassa igazi szépségét. Az Északi-középhegység palóc falvainak népművészete, a hegycsticsokon mélázó középkori várromok, a hegyi patakok halk csobogása tartalmas időtöltést nyújtanak. A török dúlás kevésbé érintette az ország dunántúli részét, így ott nagyobb számban maradt fenn építészeti emlék. Könyvünkben ezekből a rejtőzködő kincsekből gyűjtöttünk össze néhányat. Építészetünk a római kortól A honfoglaló Árpád népe régi kultúrföldre érkezett. Pannoniában a jelentős építészeti múlttal rendelkező rómaiak éltek, akiknek útjai, városai nem pusztultak el egészen a népvándorlás során. Ránk maradtak a határvonalaknak (limes), az egykori katonai táboroknak és erődöknek a nyomai. 313-tól megkezdődhetett az ókeresztény templomok építése. Háromkaréjos temetőkápolnát tártak fel Pécsett és Óbudán. Számos településünk mutat római eredetet: Szombathely (Savaria), Sopron (Scarbantia), Győr (Arrabona), Tác (Gorsium), Óbuda (Aquincum), Pécs (Sopianae). A sátorlakó honfoglaló magyarokból alig egy évszázad múltán jó építészek lettek. Azzá tette őket a nyugati típusú kereszténység felvétele, a templomok emelésének szükséglete. Szent István király törvénykönyvben rendelte el, hogy „minden 1 Ofalu építsen egy templomot". A keresztény hitélet megszilárdítása érdekében szerzetesrendeket telepítettek hazánkba. Géza fejedelem abencések számára kolostort és templomot építtetett a Szent Márton-hegyen (ma Pannonhalma). Szent István a bencés apátságok számát további néggyel gyarapította. A Magyar Királyságban megjelent ciszterci rend regulája tiltotta a figurális faragványokat, a falfestményeket és a tornyok építését. Virágkorukat III. Béla uralkodása alatt érték el, aki olyan kiváltságokat adott nekik, mint amilyenek francia földön is megillették őket (Bélapátfalva, Zirc, Kerc). A megerősödő, földbirtokkal rendelkező réteg épületeiben is ki akarta fejezni hatalmát, ezért a XIII. században megjelentek a nemzetségi monostorok. Birtokuk központjában temetkezési helyül is szolgáló templomot emeltek, kis létszámú kolostorral (Lébény, Boldva,Ják, Tűrje, Ócsa, Sopronhorpács, Zsámbék, Felsőörs). Ebből az időszakból már sok falusi templom is ránk maradt. A templomban vagy altemplomban történő temetkezés a birtokosok, kegyurak előjoga volt. Nem ritka a kór alaprajzú Árpád-kori istenháza sem (Óskü, Kallósd, Kissikátor). A román kori építészet a X-XIII. századra tehető. Jellemzője, hogy a falak vastagok, többnyire kőből épültek, az ablakok lőrésszerűek, félkör záródásúak, és gyakori az oszlopokkal tagolt kettős vagy hármas ikerablak alkalmazása. Tűrje, Sopronhorpács és Kissikátor Árpád-kori templomai Eíözö oldalon: Hollókő húsvétkor