MEASZ Évkönyve 2009 [antikvár]

Néhány éve, még a fideszes kormányzás idején szerveztünk egy húsvéti békemenetet a „Boldogok a békességszerzők..." evangéliumi mottóval. Emlékszem, még tévévitán is rész kellett vennem egy katolikusnak tartott hölggyel, aki erősen kifogásolta akciónkat, mondván, hogy „nekünk" nincs jogunk vallási ünnepen ilyen felvonulásra. Amikor az elmúlt nyáron 800 kilométert gyalogoltam Spanyolországban és Portugáliában az ősi keresztény zarándokúton, az El Caminón, elmélkedő magányomban többször eszembe jutott a hölggyel való vitám. Az úton nagyon sok országból érkezett lelkes zarándokkal találkoztam. Volt aki az egészségmegőrző gyaloglás miatt jött el, volt aki a közösségkeresés miatt, s sokan vallási - spirituális okokból. Zarándoktársaimat a közös út élménye, annak rendkívülisége forrasztotta eggyé, amely barátkozásokban, segítőkészségekben nyilvánult meg. Akikkel találkoztam, s tudtam velük néhány szót váltani, azoknál nyomát sem találtam az olyan kirekesztő megnyilvánulásoknak, amelyeket itthon többször tapasztalhatunk a magukat kereszténynek, keresztyénnek mondott emberek részéről. A legkisebb spanyol falu templomában is a pap úgy bocsátotta útra a híveket, mint egyébként mindenhol a világon, hogy „menjetek békével" (színes oldalunkon az 1. kép). A keresztény egyház a béke egyháza, még ekkor is ez a véleményem, amikor nemrégiben egy tévéhíradóban két tudósítás is arról szólt, hogy az eddig a béke hírnökeiként elfogadott papok követtek el agressziót. Először egy hazai vidéki plébános vert meg egy postást, utána meg azt láthattuk, hogy a görögkeleti és az örmény papok zászlórúddal, gyertyatartóval meg puszta ököllel ütötték egymást a jeruzsálemi Szent Sír templomban. Azok, akik ugyan keresztényként léptek fel a történelem során, vagy akár napjainkban is, de nem a békességet hirdetik, sajnálatosan hozzájárulnak a keresztények rossz megítéléséhez, de magának a keresztény egyházaknak a lejáratásához is.