Milánóból jöttem. "Híres mesterségem címere..." [antikvár]

Mire volt jó? Mi mennyi?Jelenlétünk nemcsak az országimázst szolgálta.Válogatás volt azokból a válaszokból, amelyeket a nemzet ad folyamatosan az őt érő kihívásokra, válogatás a szellem önértelmezési kísérleteiből, amelyek révén nemzetünk helyét keresi a világban.Ez volt a feladatunk, erre vállalkoztunk. És miközben arra törekedtünk, hogy vonzó arcunkat mutassuk a világ fele, közben magunk is egyre többet tudtunk meg a nemzet sokszínűségéről és sokszívűségéről, értékeiről, kedélyéről: egyre közelebb kerültünk hozzá, egyre többet értettünk meg belőle. Mindez megért minden vesződést és bosszúságot, mindezért hálásak vagyunk a sorsnak. Bizonyára erről is beszél ez a könyv.Talán nem mindig elfogulatlanul teszik fel a kérdéseket nekünk, hogy miről is szólt ez az egész részvétel és hogy mire is fordítottunk több mint ötmilliárd forintot. Mennyit költöttünk, miért és mire, sok volt-e ez vagy kevés? Mások mennyit költöttek? Volt, aki többet - például a németek csak az épületekre körülbelül háromszor annyit, a mexikóiak csak az épületekre több mint kétszer annyit - és volt, aki kevesebbet, például a románok még feleannyit sem.A legnagyobb tételt az adók tették ki, az összeg közel egyharmadát amely azonnal visszakerült az államkincstárba. Ugyanis, amiről soha nem történik említés: az egész költségvetés természetesen bruttóban értendő.A ténylegesen felhasznált keretnek a döntő hányada pedig, leszámítva néhány olasz partnert, néhány fapados légitársaságot és néhány helybeli vagy környékbeli szállodát, magyar vállalkozóké és szereplőké lett. Magyar tervezőké, kivitelezőké, cégeké, együtteseké, művészeké. Hajói gondolom, egyetlen félév alatt még soha ennyi pénz magyar kulturális célokra nem jutott, ennyi zenésznek, filmesnek, festőnek, táncosnak, kézművesnek, innovációnak együttesen. A feladat természetét érthetőbbé téve, hadd éljünk egy példával: először is egy kisebb Művészetek Palotáját volt feladatunk megtervezni és megépíteni, benne természetesen egy megfelelő akusztikával bíró koncertteremmel és abban egy újonnan kifejlesztett zongorával, valamint kiállító- és vásárterekkel. Emellett azonban ránk hárult a működéssel és a programokkal kapcsolatos felelősség is. Ami már teljesen más típusú hozzáértést igényel, az impresszárió-tevékenységtől az utazásszervezésig, kiállítások rendezésétől az őrzés-védésig, üzemeltetésig, karbantartásig, az épületben egy vendéglő és egy piac működtetéséig, benne kürtős kaláccsal, magyar borral, mézzel, paprikával, és mindezt napi harmincezres látogatottság mellett és ezer kilométerre tőlünk és összesen csak hat hónapig, vagyis anélkül, hogy lehetséges volna hosszabb távra tervezni és berendezkedni. Külön-külön sem egyszerű feladathalmaz, együttesen pedig jóval komplexebb, mint gondolni lehetne. Mindehhez járult az eltérő jog-és szabványrendszerek problémája. Ami jó a magyar építkezési vagy tűzvédelmi hatóságoknak, nem jó az olasz szemléletnek, miközben megtörténik, hogy amire a milánói világkiállítási szervezés egy hónapos terminust ad, annak a lebonyolítását a magyar szabályozás három vagy még több hónaphoz köti. Egyszerre kellett meg-küzdenünk - a végig többnyire ellenséges sajtót most nem említem - az életidegen uniós szemlélettel, a korrupt olasz valósággal (csak az Expóval összefüggésben több mint száz személyt tartóztattak le, ami persze csak a jéghegy csúcsa), valamint és mindenekelőtt a bestiális, a vadállati, a fogát folyamatosan csattogtató magyar