Mindennapok [antikvár]

Előszó Hűséges bolyongó típus vagyok. Számtalanszor járok, kelek, leginkább itthon az országban. Ezt érzem magaménak, ezt ismerem, ez a hazám. Néha az útlevelet is elő kell vennem, néha más nyelven beszélnek, de ez a lényeget nem érinti. Az én országom bennem van. Az én országom az, amit meglátok, befogadok, elfogadok, megértek, megszeretek. A látvány rezonanciát kelt bennem, s ha harmóniát találok benne, része leszek a harmóniának. Persze, persze, nem csak mai dolgokról van itt szó, de mind a mából nézem, és rajtam kívül bárki más is megláthatja. Ezek az ismétlődő sémák, típusok, azonosságok bár tünedeznek életünkből, még mindig sokukkal találkozhatunk. Mindaz, aki akar és tud találkozni. Sem a hely, sem az idő nem kötött — Kr. után a 2. évezred végén, valahol errefelé a Kárpát-medencében. Ezekben a látványokban közös a báj és baj, és az, hogy nem a leghíresebbek. Mindnél van nagyobb, szebb, régibb, eredetibb, egyedibb. De a lényeg bennük van. Nyitott szemmel és lélekkel járva az életünk állandó díszleteit, környezetünk állandó elemeit ismerhetjük fel, melyek velünk, másokkal és egymással párhuzamosan vannak, léteznek és részei a rendnek. Egy valamilyen rendnek. Párhuzamot jelentenek életek között, melyek nem is tudnak egymásról. Megláttam ezeket, s most bennem tükröződnek. Járjuk a természetet, lakjuk a házat, dolgunk van középületekben és intézményekben, s végül valahova megtérünk. Nem jártam mindenhol, ez nyilván nem minden. De eddig nekem ezek a legkedvesebbek. K. P.