Múzeumi levelek 69-70. [antikvár]

CSEH JÁNOSSZARMATÁK A ZAGYVA ÉS A TISZA EGYBESZAKADÁSÁNÁL(Az 1986-1987. évi régészeti leletmentések tanulságairól)Valamikor az időszámításunk kezdete utáni 20-as és 40-es esztendők között messzi, keleti területekről érkezett lovasok igyekeztek valahonnan a Duna-Tisza közének északi részéről az oszok és a kotinuszok - illir és kelta népcsoportok - földjén át a nagy folyam (Danuvius-Duna) mentén nyugat felé, a Morva (Marus) irányába. Közép-ázsiai, iráni vér csörgedezett ereikben; a korabeli följegyzések (szarmata) jazygoknak Gazig) mondják őket. Azokban az évtizedekben a Dunátó! északra egy római támogatással létrejött nyugati germán vazallus/kliens állam, a kvádok országa terült el. Uralkodójuk Vannius volt, hozzátartoztak az említett harcosok, hogy majd annak királyi testőrségét alkossák. A germán király hosszú uralkodása 50 körül belső és külső támadások nyomán összeomlott. Ezekkel a küzdelmekkel kapcsolatban szól Tacitus római történetíró (Annales-Évkönyvek) a szarmata lovasokról, s ez eme nép Kárpát-medencei jelenlétének első hiteles és kétségtelen bizonyítéka. A textus a következő: "Ő maga (ti. Vannius - a szerző) csak gyalogsággal rendelkezett, lovassága a szarmata jazygokból került ki, így nem mérkőzhetett meg az ellenség sokaságával: ezért úgy határozott, hogy erősségekben védekezik s a háborút elhúzza. De a jazygok, kik az ostromot ném bírták, és a közeli síkságon kószáltak, elkerülhetetlenné tették az összecsapást, mivel a lugiusok s a hermundurok (keleti és nyugati germán törzsek a Viadua-Odera és az Albis-Elba vidékéről - a szerző/ott törtek be." (Borzsák István fordítása)