Nagy Imre emlékhelyei [antikvár]

Előszó Nagy Imre köztéri emlékezete a rendszerváltozás hajnalán a semmiből született meg, és ma, negyedszázaddal később, ismét a semmi felé közelít. Ez a könyv azt a folyamatot próbálja bemutatni, amely a két semmi között történt. Az első, évtizedekig tartó csend a Nagy Imre nevére a Kádár-korszakban kimondott tabusítás következménye volt. A politikai hatalom határozottan elvárta, a társadalom és a történetírás pedig kényszerűen tudomásul vette, hogy vannak témák, amelyekről nem beszélünk. Pontosabban: csak nagyon kevesen beszélhettek ezekről a tabukról, s a nyilvánosságban csak a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) politikai álláspontjának megfelelő „tudományos" vagy „közéleti" megnyilatkozások jelenhettek meg. Amikor a Kádár-korszak nagy tabuiról beszélünk, mindenekelőtt három témakörre gondolunk: ilyen volt„a szovjet csapatok ideiglenes magyarországi tartózkodásának"ténye, az 1956 őszén és a következő években, a megtorlás során történtek úgy általában, és harmadikként különösen sűrű hallgatás burkolta ez utóbbi egy részét, nevezetesen Nagy Imre forradalomban játszott szerepét, a miniszterelnök és társai sorsát az 1956. november 4-ei hajnali rádiószózatot követően, végül a titokban lefolytatott pert. Pedig „A halálos ítéleteket végrehajtották" zárómondatú, 1958. Június 17-ei közleménnyel végképp összeforrni látszott az emlékezetben az, ami korábban is összetartozott: 1956 forradalma és Nagy Imre neve. A Kádár-rendszer a forradalom leverésében fogant, s önlegitimációjának legerősebb talpköve volt az, hogy 1956-ban„ellenforradalom" történt, ami ellen nemcsak jogos, de szükséges is volt bármilyen eszközzel fellépni. Ezt a hazugságot kellett fenntartani és a társadalommal tudomásul vétetni - bármi áron, mert ezen alapult az MSZMP hatalma. Ugyanakkor a párt vezetői sem gondolhatták komolyan, hogy a társadalom „elfelejtette", mi is történt valójában azon a tizenkét őszi napon és az utána következő hónapokban, években. Nem azt várta el a hatalom a társadalomtól, hogy elhiggye, amit születése körülményeiről állít, hanem azt, hogy ne firtassa azokat a körülményeket. Sem az MSZMP nem ünnepelte meg soha október 31-ei születésnapját, sem a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány november 4-ét.„Cserében" viszont„elvárták"a társadalomtól, hogy úgy tegyen, mintha elfeledte volna október 23-át. A hatalom - előbb nyílt, majd titkolt személyi presszióval, társadalmi szinten pedig az életszínvonal-politikával megtámogatott -„ajánlata"tehát úgy szólt: boruljon fátyol a múltra. Ez a politikai hatalom által kikényszerített„konszenzus"a tabuk tabukként való tudomásul vételéről, tehát a róluk való hallgatásról, a kényszerű csendről a második nyilvánosság megjelenésével tört meg. A formálódó ellenzék már az 1970-es évek végén észlelte, hogy az egyéni és társas emberi szabadságjogokat és az ország függetlenségét célzó törekvéseik mennyire összhangban vannak az agyonhallgatott 1956 szellemével. Ráadásul a forradalom és a forradalmat és a megtorlást személyes sorsában összesűrítő, azt szimbolizáló Nagy Imre beemelésével a második nyilvánosságba az ellenzék a Kádár-rendszer legitimációs alapkövét kezdte feszegetni. 1956 forradalma általában, Nagy Imre személye pedig különösen kohéziós erőként működött az ellenzék két fő csoportja, a céljait legális eszközökkel érvényesíteni akaró népi, és az illegális eszközöktől sem visszariadó demokratikus ellenzék között. Nagy Imrében ugyanis nemcsak a forradalom miniszterelnökét, hanem a megreformált szocializmus, az„új szakasz" 1953-1955-ös miniszterelnökét és az 1945-ös földosztó minisztert is tisztelni lehetett. Az 1956-os emigráció kezdettől igyekezett könyveivel és folyóirataival fenntartani a forradalom és miniszterelnöke emlékét, ennek hatása azonban az 1980-as évekig nem nagyon jutott el Magyarországra. A „létező szocializmus" kísérletének kifulladása, a hidegháború enyhülése, a politikai ellenzék magyarországi fellépése