Negyvenéves a Magyar Traumatológus Társaság [antikvár]

Előszó Tisztelt Olvasó! Amikor mi a Magyar Traumatológus Társaság megalakulásának 40. évfordulóját köszöntjük, számos más orvostársaság ezekben az években ünnepli fennállásának centenáriumát, századik évfordulóját. E nagy különbség oka, hogy a sebészet, amely a XIX. század végétó'l virágkorát élte, kissé háttérbe szorította a sérültellátás fontosságát, a traumatológia a sebészetnek és a 100 éve alakult Magyar Sebész Társaságnak mégis szerves része volt. Az önálló baleseti sebészet kialakulása Magyarországon olyan korszakra esett, amikor a kamarák és a társaságok működését a politika hosszú évekre (1945-1966) felfüggesztette. Negyven év nem nagy idő. Felmerülhet a kérdés, indokolt-e a 40 éves évforduló megünneplése? Ha egyszerűen az évek számát tekintjük, talán tényleg nem. Én mégis azt hiszem, két okból is indokolt az emlékezés. Egyrészt azért, mert az évforduló alkalom és lehetőség arra, hogy megismerjük a múltat, számot adjunk a jelenről, és átgondoljuk a jövő feladatait. Mert „jobban tudjuk, hová tartunk, ha nem felejtjük el, hogy hotinan indultunk el" (Petri Gábor). Amikor most e kiadvánnyal emlékezünk, tudjuk, hogy hálával, elismeréssel és a köszönet szavaival tartozunk mindazoknak, akik tehetségükkel és munkájukkal hozzájárultak a magyar traumatológia fejlődéséhez. A másik ok, ami miatt emlékeznünk kell, az, hogy ma még közöttünk vannak azok, akik lerakták a mai sérültellátás alapjait, megszervezték a traumatológiai hálózatot, az osztályokat, és felnevelték a mai fiatal generációt. Ma még a szemtanú és résztvevő hitelességével írott fejezeteket adhatunk az olvasó kezébe. Amikor elvállaltam a könyv szerkesztését, nem mértem fel a feladat valódi súlyát. Sokkal nagyobbnak bizonyult, mint gondoltam. De ne higgyék, hogy nehezemre esett a munka. Bevallom, élveztem végigkövetni az ország traumatológiai osztályainak kialakulását, a szakma fejlődését, jó volt érzékelni a sok párhuzamot és a számos különbözőséget. Átérezni a hihetetlenül kemény, egészségromboló munkát, amely száz és száz sorstársam mögött van. A könyv legnagyobb értékének talán azt tartom, hogy abból nem egy ember véleménye tükröződik. A szerzők azok a személyek, akik mindig a traumatológia lövészárkában harcoltak, akik a szakma mai arculatát kialakították, akik a mai fiatalokat nevelték, és akik ma is aggódnak a folytatásért. A fejezetek néhol rövidek, tömörek, néhol kissé részletesebbek, az írásmódok sem egységesek. Nem törekedtem a sokféleség korlátozására. A szerzőktől nem adatokat, hanem leírásokat kértem, amelyek tükrözzék nemcsak az illető osztálynak, de szerzőjének egyéniségét is. Ezért vannak aránytalanságok, rövidebben szerepeltetett nagy osztályok és nagy szeretettel, lelkesedéssel kissé bővebben megírt, kis osztályokról szóló beszámolók. Mindezek jól tükrözik írójuknak egyéniségét, igényét.