Nyíregyháza [antikvár]

Költőfia, Váci Mihály "én szőke városom"-nak nevezte Nyíregyházát. Mi mást láthatott maga előtt, mint egy gyönyörű szép asszonyt, egy olyat, aki a Nyíregyházán született nagy író, Krúdy Gyula képzeletéből lépett elő. Egy asszonyt, aki szőke, szép, megengedő, csábos, mégis tartózkodó, magához húzó, dédelgető, megtartó és gyengéd, óvó, békét adó, szenvedélyes, mégis lágy, befogadó és kacér, ha kell duzzogó, olyan, mint egyigazi Estella, aki haragvón is szerető, duzzogva is csalogató, aki egyszerre a béke és a háború, az izgalom és a megnyugvás. Ilyen asszony, ilyen nő Nyíregyháza, a szőke, akinek haja olyan, mint a szélfútta homok, mindent beterítő, máshoz nem hasonló. Talán még az itt élő százhúszezer ember sem tudja mind, hogy milyen csodás asszony-város lakója. Pedig ez olyan asszony, akit terek és parkok színes kalárisa ékít, beborítva teste minden porcikáját az életvidám tarkasággal. Díszíti a gesztenyevirág fehérje, a tulipán lilája, a fű smaragdja, a japánbirs rőt levele, a vaníliavirág kékje, a rózsa sárgája, a leander rózsaszínje, a jegecske pirosa, a nyírfa tavaszi muszlinzöldje, ami beborítja Estellát, a fatörzs barnája, a kanna narancssárgája, a nyár ezüstje, szökőkutak és tavacskák akváriumja, és mind e csodát tükrözi vissza az ég azúrja. Egy város, ahol váltogatják egymást a széles utak, a füttyentésnyi utcák, a szűk sikátorok, a tágas terek, de ahol semmi nem nehezedik az emberre, semminem nyomasztja. Mert minden emberi, vagy mondjam úgy: asszonyi?, itt nincsen gőg és nagyravágyás, itt nem sért a kivagyiság. Minden sejtelmes, olyan, mint egy külön világ, ahol együtt él a múlt szépsége és a jelen, ahol minden kortalan, mert senki nem kutat stílust, de élvezi a hangulatot, a varázst, azt, ami olyan kevés helyen maradt meg a világon: a melegséget, az emberi közelséget, azt, ami összeköt. Az a világ él itt tovább, ahol az emberek köszönnek egymásnak, ahol legyen bármilyen nagy is a város, a jó ismerősök egymásra találnak, ahol a rokoni szeretet mindennap tetten érhető.