Óbecse, Péterréve és Bácsföldvár első világháborús (1914-1918) katonai áldozatai [antikvár]

Már több mint 90 esztendő elmúlt az I. világháború - amit a történészek közül sokan Nagy Háború néven emlegetnek - befejeződése óta. A lavinát elindító 1914-es szarajevói pisztolylövésektől az 1918-as fegyverszüneti egyezményekig négy hosszú, véres háborús év telt el. A Nagy Háborúban, amely addig soha nem tapasztalt emberi és anyagi veszteségeket okozott a világnak, óriási katonatömegek mozogtak: a hadvezetések új hadviselési formákat alkalmaztak. Nyilvánvalóvá vált, hogy végérvényesen lejárt a kivont kardú lovasrohamok ideje, hiszen a géppuskákkal szemben semmi esélyük nem volt. A haditechnika rohamos fejlődésnek indult: megjelentek a harckocsik, a harci repülők és a tengeralattjárók. Az I. világháborúban résztvevő államok mindegyikének megvoltak a céljai és érdekei: egyesek hódítani kívántak, mások a puszta létükért küzdöttek. De egy álláspont közös volt: úgy képzelték, hogy ezt a háborút követően - amelyben minden politikai-gazdasági kérdés el fog dőlni - már soha nem lesz háború. Sajnos nem így történt. Az Osztrák-Magyar Monarchia mint nemzetiségileg, nyelvileg, gazdaságilag heterogén állam sajátos helyzetben volt: geostratégiai helyzete meghatározó volt Közép-Kelet-Európában, politikailag és katonailag Németországhoz kötődött, gazdaságilag és kereskedelmileg pedig a szomszédos államokhoz. Vajon a Monarchia agg uralkodója, 1. Ferenc József, valóban mindent meggondolt és megfontolt, amikor hadat üzent Szerbiának? Vajon Vilmos császár komolyan gondolta, amikor így szólt frontra induló katonáihoz: „Mire a levelek lehullnak, otthon lesztek családjaitok körében -győztesen!" Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a Monarchiával szomszédos országoknak - elsősorban Olaszországnak és Romániának - területi igényeik voltak szomszédjukkal szemben. A román igények pedig egyenesen Magyarország ellen irányultak. A háborút - akárcsak Európa-szerte - a Monarchia szinte valamennyi polgára kitörő lelkesedéssel fogadta. A hadkötelesek, tekintet nélkül nemzetiségi, vallási és társadalmi hovatartozásukra, gondolkodás nélkül tettek eleget a behívóparancsnak. Bíztak benne, hogy a háború gyors lefolyású és rövid időtartamú lesz, ahogy azt a német császár ígérte. A hadkötelesek bevonultak, hiszen ez volt a kötelességük: a parasztok otthagyták földjeiket - a hadvezetés úgy gondolta, őket lesz legkönnyebb helyettesíteni, és ezért is szenvedett vidékünk nagy emberáldozatokat - a kereskedők boltjaikat, a hivatalnokok a hivatalokat. Sok tanító kénytelen volt otthagyni a reá bízott diákokat, hogy eleget tegyen a császár parancsának, és az elkövetkező években a krétát puskára cserélte. A hadvezetés kezdetben - a lehetőségek szerint - igyekezett megkímélni a hadba vonulástól a gyári munkásokat, hiszen tudta, hogy ipari termelés nélkül nehéz háborút nyerni - később persze ők is sorra kerültek. A háború elhúzódott, és csak 1918 őszén ért véget, az 1920-ban aláírt békeszerződések következményei pedig rányomták bélyegüket a XX. századra: új államok, új ideológiák jöttek létre, új társadalmi berendezések indultak el hódító útjukra.