Oszlop Isten templomában [antikvár]

Előszó Budaker Oszkár konfimiációja alkalmával, 1911. május 25-én Kőszegen, Balikó Lajos lelkésztől lelki útravalóul a Jelenések könyve 3. részének a 12. versét kapta: Aki gvóz. oszloppá teszem azt az én Istenemnek templomában, és többé onnét ki nem jő: és felirom őreá az én Istenemnek nevét, és az én Istenem városának nevét, az új Jeruzsálemét, amely az égből .száll alá a: én Istenemtől, és az én új nevemet. " Erről az igéről 22 esztendővel később, 1933. január 16-án mint soproni lelkész, a gyülekezeti bibliaórán a kővetkezőket mondta: „Aki győz oszloppá teszem, utalás, hogy a keresztény ember életében harcnak kell lennie és annak győzelemmel kell végződnie. A kitartóan küzdő ember a harcot kell, hogy győzelemmel fejezze be, amely nem egyéb, mint az Úr templomába való bemenetel. Az Úrnak, az Istennek temploma nem egyéb mint az igazán hivők megdicsőült serege. Ahogyan a földi templomban oszlopok vannak, úgy azok, akik bemennek az Isten templomába, a megdicsőült gyülekezetbe mindnyájan oszlopok lesznek. Ez a kép nagyon érthető: a megdicsőült gyülekezet azokból áll, akik végig hivek maradtak. A templom közel fekvő gondolat: az Isten gyennekeinek, híveinek egész élete kell hogy Isten imádás, istentisztelet, templomi szolgálat legyen. Közelfekvő, hogy a megdicsőült gyülekezetet Isten templomaként jelzi. Akik bemennek ebbe a megdicsőült gyülekezetbe mindmegannyi oszlopok szerepelnek. Viselik magukon az Isten nevét, és amaz új Jeruzsálem nevét, az új, szebb világ nevét, amely következik, és az új Jeruzsálem Királyának megdicsőült nevét viselik mintegy bélyegül, hogy ök az övéi. Ez a jövendőre vonatkozik és kívánatos kell hogy legyen mi előttünk, hogy mi is majdan oszlopai legyünk az Isten ama templomának. De hozzuk ezt az ígéretet közelebb, tartsuk hivatásunknak azt, hogy már itt e földön is Isten láthatatlan templomának oszlopai leg\'ünk, rá legyen irva egész lényünkre az Isten neve, és az eljövendő új Jeruzsálem neve, azaz sugározzuk vissza egész viselkedésünkkel, életünkkel, hogy polgárjogot szereztünk abban. Jeruzsálem Királyának új neve is legyen rajta életünkön. Bélyegül viseljük magunkon. Láthassa mindenki, hogy Őhozzá tartozunk, és az Ö alattvalói vagyunk. Ha ezt mint hivatást szem előtt tartjuk, akkor csak áldott lehet életünk, eltekintve a belső boldogságtól, ettől a hivatástudattól és hivatás teljesítéstől, mert ha egész életünk visszasugározza, hogy mi nem e világból vagyunk, hanem oda tartozunk, akkor megfelelő hatást gyakorolunk másokra és akkor hódítunk." Budaker Oszkár egyik egyetemi előadása közben mosolyogva említette, hogy egy hétköznapi, reggeli istentisztelet alkalmával úgy prédikált soproni templomunk szószékéről, hogy a jelenlévők közül egyetlen lelket seiii látott. Ugyanis a nem nagy létszámú gyülekezet azon a reggelen éppen olyan hivekböl tevődött össze, akiknek megszokott ülőhelye a szószék alatt, vagy a szószék mögötti karzaton volt. Oszkár bácsit azonban ez a váratlan helyzet nem zavarta. Sőt, mint mondta, örömmel vette tudomásul, hogy azok, akik szószéke alatt ültek, azok nem azért jöttek el a templomba hogy őt lás.sák, hanem kizárólag azért, hogy öt hallgassák. Hallják azt, amit mond, amit hirdet: az Igét, az evangéliumot. Budaker Oszkár ajka immáron 47 esztendeje elnémult. Testi szemeinkkel nem láthatjuk sem fent a szószéken, sem lent az oltárnál. Nem keresztel, nem konfirmál, nem esket. Nem áll már a koporsók mögött sem. Nem látjuk az utcán, amikor családokhoz, vagy a kórházba, vagy éppen az egyetemre igyekszik. Nem láthatják a rászorulók, akiket rendszeresen segélyezett. Magánbeszélgetésre sem fogad már senkit s kopogtatásunkra sem nyílik már ki dolgozószobájának ajtaja.'Nem áll már a hétfői, gyülekezeti bibliaóra kisasztala mögött sem. Nem látjuk már a katedrán s nem gondozza már atyai szeretettel és türelemmel a Teológus Otthon iQú lakóit. És mégis. Itt van ma is. Itt él közöttünk. Szívünkben és emlékezetünkben. Felejthetetlenül és kitörölhetetlenül. Oszlopként Isten templomában. Egyházában, gyülekezetében.