Ötven év [antikvár]

Köszöntöm a Kedves Olvasót! Könnyű egy olyan intézményről szóló jubileumi könyvhöz köszöntőt írni, amelyhez személyesen rengeteg emlék köt, és egyben természetesen nehéz is. Miről szóljon ez a pár sor? Az ötven éves épületről. Valóban az emlékekről, a benne megfordult emberekről, vagy az intézményről, ahogy mi ismerjük: a Tízesről, a Móriczról. Tényszerűen azt mondhatnám, hogy az új város másodiknak felépült iskolája, az első tagozatos iskola, a korai városi köznyelvben a Tízes (nekünk ma is az). Ide lábjegyzetként az kívánkozna, hogy az első három iskolát a tantermek száma alapján különböztettük meg. így lett a Vasvári Húszas, a Móricz Tízes, a Szilágyi (volt Ságvári) Harminckettes. Személyesen azt kellene írnom, hogy a szüleim, elsősorban Édesapám iskolája, és az enyém, Édesapámat az élete, és a halála is az iskolához kötötte. Az alig több mint öt év alatt igazán jól működő általános iskolát igazgatott, és létrehozott - az országban az elsők között - egy ének-zenei tagozatos iskolát. Természetesen nem. egyedül, hanem szinte kivétel nélkül csupa igazi pedagógussal. Igazolásul a kedves olvasó (volt tanulója az iskolának) lapozzon hátra, és tanulmányozza a tantestület névsorát. Valamennyiünknek legendás ez a névsor: Vörös Jánostól, Parrag Józsefen át Kelemen Andrásig. Nekem személy szerint pedig Szilágyi Irmától, ismereteimet megalapozó tanító nénitől kezdődik. Drága Irma néni! Kedves, Szeretett és Tisztelt Tanáraim! A köszöntő az olvasónak szól, aki a legtöbb esetben nyilván az iskola volt tanulója, szülője vagy leszármazója, akik ötven éven át, és azon túl biztosították, hogy a dunaújvárosi Móricz Zsigmond Ének-Zenei Általános Iskola több lett, sokkal több lett, mint egy tíz tantermes alsófokú oktatási intézmény.