Pécs Andante [antikvár]

N'emigcn tudok szebb szópárt ennél: még mindig - mondta egyszer Laci. Az akkori kapcsolatomról beszelt, ami később hatalmasat fordult; egyedül szúrtam-e el? Fölösleges firtatni már. Közel is voltunk, messze is egymástól. Ügy látszik, van, ami a szerelemben fontosabb a szenvedélynél: a két érzelem pillanatnyi távolsága. Akkoriban elég Furcsa volt a város. Merthogy a városért rajongtam éppen. A históriái, ha odafigyeltél rájuk, átszálltak fölötte, vagy elcsúsztak a lent kacsázó emberek lába alatt. Ilyenkor valami szétáradt az utcákon, a hidakon, a tereken. És váratlanul és megmagyarázhatatlanul mindenki jól érezte magát, és boldogan csatangolt mindenfelé. Pedig semmiségek fölött mosolyogtak az emberek - abban a kavarodásban a csecsebecséknek is lehetett örülni. Az idő hol kegyes volt hozzánk, akár egy rég elfeledett király, hol meg, mint az Angolpark bolondkocsija, rázott minket összevissza. Egy alkalommal a szokásos, hiábavaló históriákat idéztük föl. Hanem aztán kifogytunk belőlük, és a legérdekesebbet, egymás közös törtenetét kezdtük el mesélni, végtelen estéken át. És kiderült, hogy talán csak-csak maradt nekünk valami a mégmin-?//g^ világából. Erről a birodalomról szól ez a könyv. A városról, amelyik velünk volt. Es meglehet: el is jön még egyszer.