Pedagógusok arcképcsarnoka 2009 [antikvár]

ELOSZO Egyesületünk elnöksége 2001 márciusában határozta el, hogy évente megjelenő kiadványban örökíti meg azokat az egykori pedagógusokat, akiket az eleven emlékezet őriz. A 250 éve született Kazinczy Ferenctől átvett arcképvázlatban mutatjuk be volt kollégáink, tanítóink, tanáraink vagy éppen családtagjaink életútját, munkásságát, hogy kimentsük emlékezetüket a felejtés homályából. Azokat terveztük megörökíteni, akiket a hivatásérzet, helytállás, színvonalas szakmai felkészültség és közmegbecsültség jellemez. Akik nyomot hagytak tanítványaikban. A lexikonnál színesebb, egyéni pályajellemzőkben gazdagabb arcképvázlatokat arcképcsarnokba foglaltuk, amelynek nyolcadik kötetét tartja most kezében az olvasó. Arcképvázlatot írni egyszerre öröm és szívfájdalom. Öröm, mert az emlékezés révén újra átélhetjük azokat a közös élményeket, amelyek összekötnek bennünket azzal, aki már nincs közöttünk. Öröm az a tudat, hogy emlékezetüket és életművüket megörökíthetjük az utókor számára, példaként vagy tanulságként. Fájdalom is, mert aki eltávozott közülünk űrt hagyott maga után s hiánya égető érzés. A szinte egyedülálló vállalkozásunk az évek során értéket mentő nemes hagyománnyá csiszolódott, s a mostani kötetünkben 108, összesen pedig immár nyolc kiadványban 874 pedagógus munkásságát mentettük át az utánunk következő generációk számára. Úgy tapasztaljuk, egyesületünk tevékenysége megkülönböztetett figyelmet és elismerést vívott ki nem csak szakmai körökben, hanem széles társadalmai szinten is. Köszönhető ez annak a több száz szerzőnek, akik önként, önzetlenül, olykor áldozatokat is vállalva írták az életutat bemutató, s a pedagógiai tevékenységet méltató arcképvázlatokat. Nem ritkán ezzel pótolták azt az elismerést, amely méltán megillette volna még élő korában egykori kollégánkat. Legyen erre bizonyító példa a Debrecenhez közeli hármashegyi tanyai iskola tanítójának, Boda Dezsőnek története, egy, a Nyírségből elszármazott író megörökítésében. „Másik utam alkalmával elmentem az én öreg iskolámhoz, a hármashegyihez, részint hogy lássam, mi lett a sorsa, részint hogy találkozzam szintén öregedő barátommal, Boda Dezsővel, a nyugdíjas tanítóval, aki 35 esztendeig tanított a Hármashegyen, s ma is a tanítói lakásban lakik. Hova menjen? Nem gyűjtött ő százezreket, hogy városi lakást vehessen magának. Az iskola áll, Boda Dezsőék még mindig ott laknak - nem is nagyon vágyakoznak el onnan. Megszokták. A drótkerítés kiskapuja zárva, Dezső ballag ki a kulccsal, láthatólag jó erőben van, tartja magát. A lakásban meg a felesége - örökké mosolyog és persze az udvaron három kutya, akkora hangerőt bocsátva magukból, mintha harminchármam lennének. Kávé, ital mellett beszélgettünk. - Harmincöt év. Van-e valami, amire büszke vagy, amit elértél. - Arra vagyok büszke, hogy 35 évig úgy tanítottam, neveltem a gyerekeket, hogy egyetlenegy sem lett közülük bűnöző. Egy sem került összeütközésbe a törvénnyel. Ezt is ritkán hallani! Hogy valaki, egy tanító így sommázza életének az eredményét. Ha minden tanító, tanár elmondhatná ezt pályája végén, ma nem lenne [ ] Ha már megkérdezted, elmondom az én legfőbb fájdalmamat. - Felesége lehajtja a fejét, nyilván tudja, mi következik. - Tudod, amikor én harmincöt évi szolgálat után nyugdíjba mentem, senki a tanácstól, szakszervezettől vagy mit tudom én, honnan, senki nem akadt, aki eljött volna hozzám, kezet fogott volna velem, és azt mondta volna: na, te bolond, megköszönjük neked azt a harmincöt évet, amit a tanyán, erdők közt eltöltöttél, megköszönjük azt a kínlódást, azt a munkát, amit ebbe a népbe belefektettél, megköszönjük neked, hogy Abbahagyta. Elbizonytalanodott, elfátyolozódott a hangja. Én sem tudtam neki mit mondani." Bizony, sokat kell még tenni azért is, hogy a „Boda Dezsők" pályájuk végén kapják meg a megérdemelt kézfogást, legyenek ők tanyán, falun, avagy városban.