Pedagógusok arcképcsarnoka 2012 [antikvár]

Előszó A hála érzésével és a köszönet kifejezésével 112 szerző írta meg jelenlegi kötetünkben a körünkből már eltávozott 128 pedagógus arcképvázlatát. Ám a közreműködők száma ennél jóval több, hiszen számos volt tanítvány éppen családtag (meglepően sok unoka, dédunoka) felkérésére emlékezik egykori óvó nénijére, tanítójára, tanárára, főiskolai vagy egyetemi oktatójára. Sorozatunk indulásakor az emlékezést tekintettük olyan eszköznek, amely leghitelesebben vetíti elénk az egyéniséget, annak emberi és pedagógusi jellemző vonásait. így van ez még akkor is, ha az emlékezés - törekszik ugyan a hitelességre - mégis eleven, változó dolog. Tapasztalatból tudjuk, hogy sokkal köny-nyebb az életpályát bemutatni, az örökségként hátrahagyott müveket felsorolni, mint emlékezés segítségével felvillantani egy-egy személyre jellemző karaktert. Ehhez eleven személyes kapcsolat szükséges pedagógus és tanítvány között. Az értékmegőrző és értékteremtő emlékezés átmenti az utókor számára azokat, akik hivatásul a pedagóguspályát választották. A kötetünkben szereplő legidősebb volt pályatársunk 96 évet élt, így tehát emlékezésünk majd' évszázadnyi időt fog át. Ebben az időkeretben közel három pedagógusgeneráció élt át két, számunkra vesztes világháborút, és féltucatnyi rendszerváltozást. Ebben az időszakaszban nemzetünk történelmi sorsfordulói gyakran nehéz helyzet elé állították az ifjúság nevelőit. A nehézségek leküzdésében, majd a változások előmozdításában tisztességgel helytálltak, s pótolhatatlan szerepet töltöttek be nemzeti műveltségünk átmentésében és nemes hagyományaink ápolásában. Sokuk egyéni élete betekintést is adhat az adott kor körülményeire, amelynek tanulságait levonni szükséges. Kötetünk egyik arcképvázlatában olvasható, hogy a pedagógus nem is lehet valódi szellemi munkás, mivel nem alkot. Hiszen - fejtegeti e vélemény képviselője - a tehetség, a siker a gyermekben van. Ellenvéleményünkben kicsit megingat Németh László is, aki hasonló nézetet képvisel. Érdemes ezzel a felfogással tisztázó szándékkal eszmecsere keretében foglalkoznunk, s ezzel bővíthetjük sorozatunk szerepét. Az elmúlt bő fél évszázad társadalmi mobilitásáról kaphatunk jellemző, de nem általánosítható vonásokat, ha megvizsgáljuk a kötetben szereplők származását. A kötetben szereplő pályatársaink közel 40 %-a mezőgazdasági ágazatból, túlnyomó többségük szegényparaszti családból származott. Mindössze 13 %-uk folytatta szülei foglalkozását. Általános megállapításokat ugyan nem tehetünk, de mégis érdemes ezzel is foglalkoznunk, hiszen hivatásunk presztízse bizony leszálló ágra került. A pedagógus utánpótlás akadozásában bizonyára szerepet tölt be az is, hogy a társadalom túlzottan az anyagi javadalmazást adó munkát becsüli. Már a múlt század harmincas éveiben a messzelátó oktatáspolitikusok, Klebelsberg Kuno, Komis Gyula kifejtették, hogy az iskolai szellemi munkát a legszorosabb kapcsolatba kell hozni a gazdasági élet kérdéseivel. Ennek legfontosabb feltétele, hogy anyagilag megbecsült, magas szinten felkészült és alkalmas pedagógusok neveljék az ifjúságot. A gazdasági fejlődésnek is nélkülözhetetlen feltétele a ifjúság tudása, értelmi erejének csiszoltsága, találékonysága és alkalmazkodó képessége. , ^ Rövidlátást, vagy anyagi előnyöket sejtet az olyan gazdasági beruházás, amely viszonylag rövid idő fl'J, alatt meghozza a kézzelfogható kamatait. Ám az oktatáspolitikai beruházásoknak is megvan a maguk bő szellemi aratása, csakhogy ez hosszú évek múlva vehető észre. Az ún. „szürkeállomány" fejlesztése - vagyis a kiművelt ember - lehet a gazdaság fejlesztésének egyik legfontosabb tényezője. A kötetünkben szereplő 128 pályatársunk közül 49-en tanítóként kezdték pályájukat. Meglepően sokan, 32-en vállalkoztak a tanítás mellett magasabb szakképzettség megszerzésére. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy közülük többen, bejárva az iskolatípusok és a tudományos minősítések fokozatait egyetemi tanárok vagy éppen az MTA tagjai lettek. 2005-től kiadványi sorozatunk köteteinek hátoldalán olyan neveléstörténeti kérdéseket vetünk fel, amelynek a jelenben is aktualitása van. Most Eötvös József kultuszminisztertől idézünk. Ő 1848-ban az elemi oktatásról törvényjavaslatot nyújtott be a képviselőházban. A javaslat vitájában három i' lí-i