Pedagógusok arcképcsarnoka 2013 [antikvár]

Előszó Lectori salutem! Üdvözlet az olvasónak! Ezzel a klasszikus latin szólással mondunk köszönetet mindazoknak, akik részt vettek a Pedagógusok arcképcsarnoka ez évi, immár 12. kötetének előkészítésében, anyagi támogatásában, tartalmának gyarapításában és kivitelezésében; köszönet továbbá mindazoknak, akik majd olvassák, jó hírét keltik a szakmai körökben és a nagyobb nyilvánosságban egyaránt. Kimondhatatlan öröm, hogy ezúttal 163 írás érkezett a szerkesztőségbe, tizenhattal több, mint az eddigi legvaskosabb kötetbe (2011. jubileumi kiadás). Mi ez, ha nem elismerése annak, hogy jó úton járunk, valós és kézzelfogható segítségre leltünk múltunk értékeinek feltárásában és - reméljük - felhasználásában? Egyesületünk vezetősége úgy döntött, hogy az írásokat köszönettel fogadja, és a kötet terjedelmét megnöveli. Megjegyezzük azonban, hogy az eddigiekhez hasonlóan alapos és sokoldalú minőségellenőrzést végzünk a kiadvány előkészítésében, tehát a beérkezett írások megjelentetése nem automatikus. Az arcképvázlatok közlésének előkészítésében tiszteletben tartottuk a szerzők jogait és kötelességeit. Akinek neve szerepel az írás végén, az felelős magáért a szövegért. Természetes és elkerülhetetlen, hogy a korrektorok bizonyos változtatásokat végezzenek (helyesírás, szövegszerkesztés, stflus, terjedelem stb.) Ha azonban érdemi változtatásokat látunk szükségesnek, azt megbeszéljük a szerzővel. Az ún. átvett szövegeket (más könyvből, internetről stb.) nem tudjuk mindig kiszűrni, de a szerző természetesen az eredetiségért is felelős. Nem először fordul elő, hogy az arcképvázlat írójának véleménye ellenkezik a szerkesztőségétől. Lehetséges, hogy valaki például úgy gondolja: nem ártana visszahozni azokat az időket, amikor a nádpálca használata nem volt tilos az iskolában. Többen némi nosztalgiával gondolnak a régi idők fegyelmezési gyakorlatára. Közülünk is sokan még ilyen iskolába jártunk, tudjuk, miről van szó. De ezek az idők visszavonhatatlanul elmúltak az iskolákban: tilos a testi fenyítés, és ezt törvény garantálja minden felvilágosult országban. Lehet, hogy más véleményt közlünk, de elhatárolódunk tőle. Ez a látszólagos ellentmondás a sajtószabadság lényegéből fakad: a vélemény szabad (bár itt is vannak határok), de a jogi korlátozáson nem tudunk és nem is akarunk változtatni. Szerkesztés közben gyakran vetődik fel a kérdés: hogyan lehetne meghatározni a cikkek terjedelmét. A felső határt megszabtuk: ne legyen több 12 000 karakternél, s ne legyen kevesebb 4 500-nál (másképpen kifejezve: legyen több egy oldalnál, de ne haladja meg a 4 teljes oldalt). Ezt a szabályozást azonban nem tudjuk mechanikusan alkalmazni, kivétel mindig lesz, főleg a felső határnál, ha a szöveg kifogástalan, fajsúlyos, különlegesen élvezetes és koherens. Mégis megjegyezzük, hogy vannak jó módszerek a terjedelem korlátozására: ilyen pl. a bibUográfia szűkítése (esetleg elhagyása), a különféle idézett vélemények szelektálása és általában a tömörítés, a kevésbé fontos vagy felesleges kitérők elhagyása. Előkészítő munkánk dilemmái közé tartozik, hogy az arcképvázlatok valóságos képet nyújtanak-e az egykori kollégákról - hiszen személyesen nem ismerhettünk mindenkit és feltételezhető, hogy az emlékezést befolyásolja a megszépítő messzeség, az illető iránti vonzalom, az érzelmi kötődés. Ezért tulajdonítunk nagy jelentőséget a tényszerű adatoknak, sikereknek, eredményeknek és az ún. független emlékezők (tanítványok, munkatársak, a szakmában járatos ismerősök) értékfeltáró véleményének. Minél alaposabb, mélyrehatóbb egy pályarajz, annál meggyőzőbb a szerkesztők - és az olvasók -számára. Az arcképvázlat mint műfaj magától értetődően lehet egyszerre tárgyilagos, szubjektív és hiteles (akár az esszé). Természetesen arra is törekszünk, hogy a pályakép szövegének szerkezete, az egyes részek arányossága és összetartozása, nyelvhasználata és stílusa is megfeleljen kiadványaink elvárható színvonalának. Leendő szerzőink bátorítására mondom, hogy egy arcképvázlat megírása nem túl nehéz, bár nem is túl könnyű feladat. Végig kell gondolnunk, hogy mit akarunk közölni: mit tudunk felhasználni a rendelkezésünkre álló személyi adatokból, a ránk maradt írásokból, a kollégák és saját magunk emlékezeté-