Radnóti Miklós Gimnázium Dunakeszi Jubileumi Évkönyv 1963-1993 [antikvár]

Előszó helyett (Részlet Beke Katának az Élet és Irodalomban megjelent Korintusi érc című cikkéből) " Ennek a sajátos intézménynek és mesterségnek egyetlen hiteles mércéje van: maga a diák. Hogy milyen ismeretekkel, milyen lélekkel és kedéllyel hagyja el iskoláját; hogy megismerte-e a teljesítmény, a tudás örömét, megtanulta-e elviselni a kudarcokat. Hogy boldog diák volt-e, szerette-e az iskoláját, büszke volt-e rá. Egzakt, objektív módon ez meg nem mérhető. Csak a részletkérdések. Az osztályzatok, a mögöttük rejlő tényleges tudás, a felsőbb iskolákba bejutottak aránya, a tanulmányi és művészeti versenyek, iQúsági bajnokságok díjazottjai. De ki mérheti meg azt a pedagógiai teljesítményt, amely egy gyönge képességű gyereket rávezet arra, hogy ö miben ügyes és tehetséges, egészséges önbizalommal ajándékozva meg őt? Amely egy közepes diákot is rákapat az olvasás örömére? Amely egy sebzett lelkű kamaszt rábeszél, hogy mégse szökjék el otthonról, próbálja megérteni az édesapját, ha konfliktusukban történetesen neki volt is igaza? Vagy azt a talán csak fáradtságból, figyelmetlenségből fakadó mondatot, amely durván megsért egy érzékeny fiatal lelket, s emlékezetes marad egy életen át? Hogyan mérhető objektíve a két legfontosabb nevelő tényező: az iskola légköre, a tanítók személyes példája és egyéniségük, tehetségük, együttműködésük? A részletkérdések tanulsággal szolgálhatnak, de nem tolakodhatnak a természete szerint mérhetetlen egész fölé. Arról csak az iskola híre, az oda igyekvő diákok száma, az őket befogadó felsőbb iskola szolgálhat bizonysággal - és az öregdiákok hálás és szerető emlékezete, évtizedek múlva is. Az iskola intézménye a tanítás, nevelés mestersége, természete szerint, a szabadságra és a bizalomra épül. A legmélyebb természetét pedig senkinek és semminek nem lehet büntetlenül megsérteni ezen a világon. A felületen alkalmazkodik, a mélyben ellenáll és végül eltorzulhat és visszaüt."