Rétközi anekdóták [antikvár]

Az eddigi legteljesebb magyar anekdotagyűjtemény hatodik, utolsó kötete éppen 100 esztendeje jelent meg. Szerzője Tóth Béla, aki magát szerényen csak magyarázónak, gyűjtőnek nevezi. Arra a kérdésre, hogy mi is a magyar anekdota? - így válaszol: „elsősorban mindig személyhez kötött, tehát némiképpen hitelességre számot tartó dolog. Bizonyos, hogy a cigány; az örmény a zsidó, a deák, a pap, a kántor meg az ezer többi alak élt és egy-egy ember volt valamikor; valahol. Mégis, az anekdotának történnie kell, csinálni nem csinálják, a legtökéletesebb elmék sem, legfeljebb összerakják, átformálják a meglévőből, mert ráillik valakire." Sokáig úgy gondolták, hogy az anekdotázás az úri középosztály kiváltsága volt, a köznép legfeljebb csak vicceket, tréfás történeteket mesélt. S valóban, a „táblabíró világ" az anekdotákban él ma is. A rövid, könnyű és derűs történetek, amelyek a pipafüstös esték hangulatát idézik, megmaradtak. Ez azonban csupán annak köszönhető, hogy ezeket megírták, közreadták, ilyen módon halhatatlanná tették. A köznép történetei rövidebb életűek. Egy-két emberöltőt ha megélnek, mivel szorosan kapcsolódnak az adott személyhez, aki a történet forrása. Azonban amíg élnek ugyanolyan utat járnak be, mint a táblabíró világ anekdotái, a közös munkák, a családi és baráti események a hosszú téli esték velejárói.