Savaria '77 [antikvár]

Egyik - nemrégiben elhunyt - kiváló írónk, aki történetesen Vas megye szülötte volt, sohasem mulasztotta el, hogy a megyehatárhoz érve meg ne állítsa kocsiját, s ki ne szálljon egy jókedvű kalaplengetésre: - Jónapot adj'isten! Itthon vagyunk... Ha példája ebben a formában nem is talál túl sok követőre, nap mint nap megfigyelheti az országutat járó utazó, hogy a megyehatárt jelző táblánál többnyire megszólalnak üdvözlésül a Vasba hazafelé igyekvő gépkocsik kürtjei. Talán mosolyogni való, de alapjában nagyon kedves hagyomány ez, hű kifejezője annak a ragaszkodásnak, amellyel a vasi ember szülőföldje, szűkebb pátriája iránt viseltetik. Rokonszenves annál is inkább, mert ez a lokálpatriotizmus sohasem megy mások rovására, hanem inkább a közismert vasi vendégszeretettel párosul, amelyet országszerte, sőt határainkon kívül s a tengeren túl is emlegetnek, becsülnek mindazok, akik megfordultak már Magyarországnak ebben a nyugati szögletében. Magyarok, németek, horvátok, vendek lakják békés egyetértésben s rokoni szálakkal is mind szorosabbra fűződő atyafiságban ezt a három ország határán fekvő földet, élő példájaként annak, hogy nemcsak népek országútja" létezhet a világon, hanem népek közös hajléka is. Épp itt teremtődött ez az otthon, az egykori hadiút mentén, ahol Róma légiói masíroztak, annak a Savariának a környékén, amely véreskezű cézárok székvárosa volt, s amely annyi pusztítást szenvedett kétezer éves történelme során, hogy a mai Szombathelynek nemcsak virágzása, dinamikus fejlődése, hanem szinte a puszta léte is csodával határos.