Somogy 1999. szeptember-október [antikvár]

ILLYÉS GYULA Egy fél vármegyét mondhatok magaménak Ez volt Rácegrespuszta. Egészségtelen völgyben feküdt. Minden esővíz, trágyáié oda folyt le. Annak idején a grófok úgy rendelték, mert itt voltak az istállók. A háború ugyancsak megviselte a pusztát. Az ötletem az volt: lerombolni az egészet. Ne ebbe a völgybe, hanem települjenek ki a Sió-partra, mert Bikács felé híd is van. Simontornya ide kilenc kilométer. Felig meghallgatták a tanácsot: legalább ide, az útra telepedtek föl. Nagyon meg vagyok hatódva, hogy a puszta itt van, boldog vagyok, hogy a házak fönn vannak a hegyen, a megyei út két oldalán. Itt volt a tehénistálló, a mi házunk ott volt szemben. Azt leromboltattam, mert téglából volt építve, és kellett a tégla. A fölszabadulás után a község nekem ajándékozta mint szülőházat, de rögtön kiderült, hogy mit ér a tégla. Célzások is voltak, hogy minden téglaépületet itten lebontanak, s abból építik föl a falut. Rögtön mondtam: elsóTcént bontsák le az én szülóTiázamat. Ott volt a gépészkovács háza, abban születtem. Ott volt a régi kastély. Érdemes megtekinteni, mert a század elején virágzó nemesi kúria volt. Ez volt majdnem szíve a pusztának, de roppant egészségtelen helyen. Itt élt még az utolsó Apponyi gróf is és a felesége. Olyan elólíelő hely volt ez, hogy akárki előtte se haladhatott el. Nagyon okos és egészséges, hogy ez a terület megszűnt az élet központjának lenni, hogy innen a cselédházakat mind föltelepítették a hegyre, a megyei út két oldalára. A megoldás tehát a pusztákra nem az, hogy mint műemléket az ember megtartja óTcet, elég abból egy-kettő, ilyen van is, hanem az embereket kell menteni. Ez volt a tanító lakása, és az volt a tanterem. Aminek a rendeltetése az volt, hogy egyben templom is volt. Néhányszor vasárnap, illetőleg már szombaton mi, gyerekek megfordítottuk a padokat, mert a katedra itt volt, de a másik oldalon volt egy hevenyészett kis oltárszerűség. Mondom, az oltár felé fordítottuk az iskolapadokat. Amikor Pálfáról kijött a pap, akkor misét mondott, s az iskolapadokba ültek be a pusztaiak. A másik emlékem az, hogy havonta vagy a nagyobb ünnepek előtt gyóntatás is volt itt. Már a katolikusoknak. Sorba állt a puszta gyereksége, kettős sorba. Bent ült a plébános. Percenként oldozott föl. Mentünk papírral elmondani a bűneinket. Szóval az első bűneimet itt raktam le, s itt kaptam föloldozást is. Itt néhány korcs gyümölcsfa van. Tengődnek ebben a környezetben. Valaha gyümölcsöskert volt itt. Kitűnő kert, mert a talaj gazdag és zsíros. Abban az idóLien nagyon szép, virágzó hely volt. Agglegény tanító volt, szakácsnőjével kedvelmes viszonyban. Akkor még dúlt az az egészséges dolog, hogy a tanulók fele büntetésből kapált a tanító kertjében, a másik fele meg jutalomként. Tehát az igazi tanítás a kapával folyt, mert a tanító velünk tartatta rendben a kertjét, a földjét, a ház környékét, ami ért annyit, mint amennyit elmagyarázott nekünk mondjuk az alkotmányból benn a tanteremben. Sok gyerek járt ide. Mind a hat osztály. Fiúk-lányok együtt, ami nagyon örvendetes volt. Zsibongtunk, és hát úgy összeszorulva a padokban. Amennyire kárhoztatom a városban az ilyen összezsúfolt tanítást, itt annyira hasznos volt. A gyerekek AMagyarTelevízióSza/ó/őWemenamű sorozatának 1981. december 25-i adásában Illyés Gyula kalauzolta a nézőt gyermekévei színhelyein. Ebből a műsorból közlünk részleteket. A portréfilm készítője és riportere Major Sándor volt. Az itt közreadott szöveget is ö gondozta. 417