Sopron - Tájvédelmi körzet [antikvár]

Sopron azok közé a kisszámú magyar városok közé tartozik, amelyik történelmi kontinuitását a rómaiaktól (Scarbantia), sőt azt megelőzően a Hallstadt-kori népek megtelepedésétől számíthatja. Nincs ezért semmi csodálkoznivaló abban, hogy IV. Lászlótól 1277-ben már szabad királyi városi rangot és kiváltságot nyer, évszázadait az anyagi jólét és a műveltség kiteljesedése jellemzi, polgárainak szorgalmát, és tehetségét szerencsés földrajzi helyzete segíti. Történelmi városmagja és műemléki gazdagsága miatt "műemlékvárosnak", főként a két világháború között "iskolavárosnak", számos üdülője, szállodája és szanatóriuma miatt napjainkban gyógy- és üdülőhelynek, ill. turistaközpontnak nevezik. Ez utóbbi megjelölés már jelzi, hogy a hazai és külföldi látogatót Sopronban nemcsak a műemléki környezet varázsolja el, hanem óhatatlanul haszonélvezője lesz annak az immanens, pénzben ki nem fejezhető természeti környezetnek is, amely ezt az emberléptékű várost körülöleli, amely erdeivel és tájképi megjelenésével, változatos növény- és állatvilágával sajátos és egyedülálló. Sopronnak nemcsak az 1921. évi népszavazásról Hűségtoronynak nevezett várostorony, hanem az erdei ciklámen is jelképe, a Bécsi-medence felől érkező szél nemcsak a királykoronázásokat látott harangok szavát szórja szét, hanem a Lőverek énekesmadarainak szimfóniáját is, városfala és legnagyobb gótikus szentegyháza, a Szent Mihály-templom abból a fertőrákosi lajtamészkőből épült, amely felett a lejtőfüves sztyeppék legnyugatibb virágszőnyege pompázik, az avarkori halomsírokat hazánk legszebb ültetett jegenyefenyvesei őrzik a Várhelyen, erdeinek csendje gyógyít, forrásvizei az urbanizált társadalom hajótöröttjeinek szomját is oltja, hegyei - bár nem magasak - az osztrák Alpok hófedte csúcsaival és Közép-Európa pusztai tavával, a Fertővel néznek farkasszemet. Magyarországnak ebben a nyugati sarkában valóban szoros egységben tapinthatók ki tájak, korok és múzeumok, él együtt emberben a táj és tájban az ember.