Soproni füzetek 2011 [antikvár]

Részlet: NAGYALPÁR SZOKOLAY SÁNDOR MŰVÉSZI FEJLŐDÉSÉNEK NÉHÁNY ASPEKTUSA A 80 éves Mester köszöntése A XX. századi zeneművészet a zenetörténet legizgalmasabb korszaka, és mert semmiféle közös irányzat nem kristályosodott ki, az izgalom máig tart. Útjai bizonytalanok, kiszámíthatatlanok, a helyét kereső ember világát minden korábbinál mélyebben tükrözik. Fejlődésének tendenciái nem szolgálnak megelégedésére sem a közönségnek, sem az alkotóművészek egy részének. Magyarországon a „harmincasok" az a zeneszerzői korosztály, amelyiknek alkotói tevékenysége az ötvenes évek második felében, vagy a hatvanas években kezdődik, vagy akkortájt tanulnak a Zeneakadémián. Kurtág, Bozay, Durkó, Láng, Balassa, Károlyi, Kalmár, Hidas, Szőllősy, Sári, Kocsár, Ligeti, Maros, Lendvay, Darvas, Patachich, Vass, Pongrácz, Jeney, Papp, Petrovics, Soproni, Szokolay -vannak vagy két tucatnyian - különböznek zenei nyelvükben, gondolkodásukban, de szándékaik között van rokonság, némi hasonlóság. A Kodály utáni generációtól -Szervánszky, Farkas, Szabó, Sugár, Viski, Veress, Kadosa, stb. - tanulják a zeneszerzés mesterségét, és miközben megismerik a világáramlatokat, tovább polarizálják az alkotói kínálatot, a magyar zenei életet. Jelentős teret hódítanak a század legfrissebb, legkorszerűbbnek tartott zeneszerzői törekvései, „a korábban tiltott gyümölcs ízlésének öröme, a kortárs magyar zeneszerzés megannyi érdekes kísérletének izgalma, bizonnyal némi sznobizmus is". (Breuer János: Harminc év magyar zenekultúrája, 1975, 513) Természetesen a próbálkozások nem mindig sikerültek. Kodály azt írta 1955-ben (Bartók emlékezete. Visszatekintés II. 461.): „Sokan próbáltak az utolsó félszázadban új zenét ími, azaz sokakban tört a világszerte bontakozó új szellem művészi kifejezésre, de keveseknek sikerült azt maradandó formába önteni". Szavait a XX. század első felére vonatkoztatta, én a század második felében is időszerűnek tartom honi és külhoni viszonylatokban. Szokolay Sándor, a „harmincasok" nemzedékének nevezetes tagja, 1947-ben lett a Gulyás György vezetésével működő békéstarhosi énekiskola tanulója. Ott születtek 1947-1950 között első zongorakompozíciói, gyermek-karakter darabjai, az ún. tarhosi zsengék, magánszorgalomból, zenei előtanulmányok nélkül, alig néhány heti zongoratanulás után, „az ötletszerűség színes fonalára fűzve". Ez a „mikrokozmosz" („Zenebona") nélkülözte a tematikus rendet, villódzó pillanatképekből állt, ötletszerűen összekapcsolva (Hüvelyk Matyi, Bújócska, Csúfoló, Pityergős, Fogócska, Incselkedő, Búsuló és még több tucat „ösztönös szülemény"), a gyermek- és kamaszélmények „egyperceseidként. A fuvolára-zongorára írt „tarhosi szonatina" (Op.2) a kamarazene felé terelte érdeklődését. * Ünnepi beszéd a Szokolay Sándor tiszteletére rendezett hangversenyen a Liszt Ferenc Konferencia- és Kongresszusi Központban.