Szeged 2014. június [antikvár]

A könyvek furcsa sorsáról először öt-hat éves koromban hallottam, amikor a falusi utcánkban a felnőttek között hallgatóztam. Esténként az idősebb emberek kiültek az utcánkban a kispadra, hogy megtárgyaljuk ügyes-bajos dolgaikat. 1947-et írtunk, akkoriban Jugoszláviában is csak óvatosan lehetett politizálni, ezért az utcabeliek kerülték a kényes témákat. Egyszer azonban különös mondat ütötte meg a fülem. Az egyik szomszéd mesélte, hogy a partizánok és az oroszok bejövetelekor az emberek éjszaka kihordták a könyveket az utcára, s persze, nem a házuk előtt hagyták őket, hanem kicsit távolabb, lehetőleg a szerb szomszéd háza előtt. Ez az emlék élt bennem később az elemi iskolában is, amikor a tanító néni buzgón ismételgette, hogy a könyv a legjobb barát és arra ösztökélt bennünket, hogy járjunk az iskolai könyvtárba. Hogyan fordulhat elő, hogy a legjobb baráttól éjszaka titokban meg kell szabadulnunk, futott át az agyamon. Kétségtelen, hogy éppen ez késztetett arra, hogy egyre szorgalmasabban jártam az iskolai, majd a szenttamási városi könyvtárba, egészen biztosan azért, mert veszélyes könyveket kerestem.