Szegedi Szépírás 2003. január-december/Különszám [antikvár]

Részlet: MŰVÉSZETI HAVILAP III. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2003. JANUAR Újévi füstölgés Édesanyám szokta volt mesélni, hogy a születésemet megelőző éjszakán azt álmodta: egy nyakkendős, cilinderes uracs, egy malaclopós vándorárus állított be hozzá, színes szalagokat kínálva. S ö izgatottan riadt föl álmából, mert eszébe jutott, hogy elfelejtett kék szalagot vásárolni a pólyakötözéshez Korán reggel elküldötte hát sógornőjét a kék pántlikáért a közeli rövidárú-boltba - Úgy gondolom, te voltál az a cilinderes uracs, kisfiam - fejezte be meséjét mosolyogva anyám. - S ma már tudom, hogy álmomban annak az úrnak, annak a furcsa „mozgóárusnak" nem malac-lopó volt a vállán, hanem Luther-palást Igaza lehet Édesanyámnak, hiszen - ahogyan az oklevél szövege hirdeti: „Isten országának szolgálatára" csakugyan a nyakamba akasztották a palástot, s oly hányattatás, próbatétel, betegség-so-rozat és egyéb nyomorúság után mintha mindmáig a vállamat nyomná ólomsúllyal a Márton barát Mózes-táblás kabátja Holott - „de facto" régen levetettem. Egy virtuális szószék is - érzem - mindmáig a talpam alatt emelkedik rezzenetlenül - s nekem, az ács fiának egyre-másra hirdetnem kell az Ács Fia igazságait - mindenekelőtt az ember testvériséget. a föltétel nélküli SZERETET kötelezettségét Méltó voltam a „hirdető" szerepkörére? Nyola-an viharzó esztendővel a fejemen be kell vallanom: nem bizonyultam méltónak rá. De a nagy Názáreti nem földreszállt angyalokra bízta az Ö igazsága hirdetését és tova terjesztését - hanem ilyen, magamfajta törékeny „edényekre", ilyen hitvány halandókra, ilyen nyomorultakra Hajdani színes pándikáimat rendre eltékozoltam. Tán nem is baj ez, sőt, rendjén való! Hadd lobogtassák tovább őket - friss erővel - az unokák. (Folytatás a Iwrmadi/c oldalon.) Vinkicr U«í:1ó raj:,! Tizedik múzsa A magyar bánat halhatatlan költője, / \ szegedi költője juhász Gyula nagy ¦J,' jLraeglepetést okozott néhány napja nekem. Korszerűségével lepett meg. Olv^gacva verseit megható izgalommal tanulmányoztam Vojtina új levele öccséhez a drámairásról című poémáját Elöljáróban szeretném megjegyezni, hog>' Arany János már az ezernyolcszázas évek közepén beírta Vojtina Mátyás nevét a magyar irodalomba. De hát ki is volt ez a „feledhetetlen" Vojtina Mátyás? Erre Arany Jánostól kaphatjuk meg a választ: „Bernár Gáspár hóbortos szolgája volr, csapszékekben kódorgott, együgyű verseit hadarva. Vojtina levelei egy, a hívatlan dúdolókat elriasztó szatíraciklus akart lenni. Megszántam szegényeket, hisz magyarul döngicséltek." Szóval, anépieskedő dilettánsok ellen emelt szót Arany. Bizonyára ezt tette Juhász Gyula is. Ám az alábbi sorok másról is tanúskodnak: „Jó címre, mint cukorra dongó, / Jön a közönség. / Műgonddal keresd / A címet / és csak erre kell ma műgond. / Most kezdődik dandárja: ez a reklám, / A tizedik múzsája századunknak. / a többi múzsát bátran pótoló." Kalapot emelek Juhász Gyula valóságismerete, modern szemlélete előtt. Honnan tudta 1925-ben, hogy évtizedekkel később a reklám világszám lesz?! Ö csak egyet tudott, de azt még manapság sem tudják sokan, hog^' a reklám: művészet! Aztán azt is sejtette, hogy minden irodalmi műnek, menedzserre van szüksége. Mii, már a menedzser mindenható! Hogy ezt Juhász Gyulától olvasom, nagy meglepetés számomra. De azt is rudom, hogy a tizedik múzsára, akár akarjuk, akár nem, szükségűnk van, mert ha valamit, akkor az igazi művészetnek is közönséget kell toborozni. Mivel a semmitmondásnak már világraszóló tábor v.n!