Székelyföld 1998. április [antikvár]

Kelemen Hunor AZ ÉJSZAKA HANGJAIA kert végében a mogyorófák levelei néhány napja deresedni kezdtek. Ősz illata lepte el a völgyet, ősz van bennem is évek óta. Zamatos télialmát és körtét, viaszoshéjú szilvát gyűjtök be, mint ötven évvel ezelőtt, amikor megtelepedtem az elhagyott tanyán, félóra járásnyira a falutól, az erdő határán. Ma sem tudják ki vagyok, titkomat úgy őriztem, mint tó feneke a vízbe hajított súlyos követ.Hosszú, keserves évek.A magány és az emlékezés évei. Öt évtized faj dalom és bűntudat, félévszázados titok súlya és ereje. Félelem és ima, esdeklés bocsánatért.De van-e mentség, lehet-e feloldozás a gyilkosság terhe alól? Ki bocsáthatja meg a legsötétebb bűnt?Talán Isten!Isten, ha lenne?! Ha van!És még erről sem lehetek meggyőződve. Egy hosszú élet is kevés, rövid ahhoz, hogy bizonyosságot nyerjek Isten létéről. A bűn bűn marad, a gyilkosság gyilkosság ötven év múlva is. És én gyilkosnak érzem magam, gyilkos vagyok ma is.Néha elhiszem, hogy az a nemlétező férfi vagyok, akinek nevét ötven éve viselem. De nem bírom feledni a másik, a valódi énemet, a gyilkosét, akinek kezéhez vér tapad.A nyugodt élet kulcsa a felejtés. A felejtést akartam megtanulni, de minden igyekezetem ellenére a múlton csüggök. Mint egy láncra kötött kutya: bármilyen sebesen futok, a lánc velem fut. Bár feledni akartam, de a magánnyal együtt az emlékezés terhét választottam.Amiután beköltöztem az elhagyott házba minden szobába tettem egy tükröt, hogy miközben a feledést próbálom megtanulni, láthassam igazi arcomat is. Gyakran vetkőztem meztelenre és hosszú órákon keresztül álltam valamelyik tükör előtt, néztem a remegő testet, a két gyükos kezet, a folyamatosan hazudó szájat. Próbáltam elbújni a világ elől, de magam elől nem volt ahová mennem. Izabell kiáltása a síron túl is kísérni fog.Izabell, Izabell, micsoda teher. Senki sem könnyíthet rajtam.*Végzetem ötven évvel ezelőtt a szabadság választásával kezdődött. Szeles, ám ragyogó délelőtt volt. Hajnalban szöktem meg a táborból,