Székelyföld 1998. március [antikvár]

Bogdán LászlóEGY LÁNY VELENCÉBŐL(Részlet A szoros délben című regényből.)gy újabb szélroham szétzilálta a komor, sötétlő, cápaalakú hófel-hőket és hirtelen, minden átmenet nélkül jelent meg az addigvigasztalan égen a narancssárga napkorong, a szemsértő fényben érzékelhetően vált tolakodóvá minden, váratlanul nőttek meg és kerültek közel hozzá a piszkos vízen lebegő gondolák. Valahol jobbra, egy palazzo nyitott, emeleti ablakából fiatal lány nevetett, sátorhaját borzolta a huzat, hosszan, győzedelmesen nevetett és nevetését brutálisan nyomta el a hirtelen megszólaló harangok szava.Dél volt, a csalódások, kételyek dele.Takács állott a fényben, fürdette arcát, a hangözönben már nem hallatszott az előbbi lány nevetése, sziluettje viszont még látszott, az ablakkeretben hátrafordulva beszélgetett valakivel. Takács tétován húzta össze magán szürke porköpenyét s bal kezét zsebében felejtve, jóleső érzésekkel tapogatta ki amerikai forgópisztolyának agyát. A fém hűvös érintése sem nyugtatta meg, egy pillanatra összekoccantak a fogai, eltűnt mintha elfújták volna a velencei palota, az ablakban bámészkodó szőke lánnyal együtt, hol volt, hol nem volt és ő látta megint a Sziklás hegységben feléjük vágtató, szörnyűségesen kifestett indiánokat, hallotta az éles torokhangon gurgulázó, legelöl vágtázó törzsfőnököt is. Feltartóztathatatlanul zúdultak feléjük és a kapitány még mindig nem adta meg a jelt. Hasaltak és guggoltak a felfordított szekerek mögött s ő azt hitte: ezt a rohamot soha senki nem állíthatja meg. Borzongott. Ó, mamma mia, motyogta mellette egy hirtelenszőke olasz fickó és keze öntudatlanul is karabélya ravaszára siklott, de a jel még mindég késett és Takács kitágult szemmel bámulta, mintha színházi előadást páholyból, a feléjük robogó, száz arcú, kifestett, iszonyúan rikító színekkel parádézó halált. Váratlanul hallotta meg kapitánya hangját s a feldübörgő belga karabélyok torkolattüze pillanatokra vakká és süketté tette, a sűrű egymásutánban ismétlődő lövések zaja elnyomott minden más hangot, kifestett testek, eltorzult arcok, nyihogó, felfordult lovak kavarogtak egyetlen idült, feltartóztathatatlan körtáncban, amelynek ő is részese volt, hiába akart éppen másutt lenni. Igen, része volt ő is a táncnak, mintha körhintán, lassan, émelyítően forgott el sajgó szeme előtt a mező. Nem, ennek nem lehet soha vége, lökte félre füstölgő csövű