Székelyföld 2016. február [antikvár]

Bodor Ádám LEORDINA^ (lektűr) A történet a nyári portyázás vége felé, egy átlagosnak ígérkező hétfői nap reggelén kezdődött, amikor Leordina határában táboroztunk. A falu nevéből, bár portái barátságosak, tiszták, és bizonyára vendégszerető, békés természetű emberek lakják, első pillanattól valami homályos fenyegetés áradt. Egy hely, amit talán jobb lett volna nem útba ejteni, valami ilyesmi. Leordina! Ahogy az ember fülében vissza-visszacseng, kihallatszik belőle a Dina neve. Akiről nagyjából most ez a történet szól. Higgadtan visszatekintve, valahányszor a történet szálait követve fölrémlenek a homályos kezdetek, a következtetés mindig ugyanaz: ez a máskor általában eseménytelen hétfői nap volt az, amikor valaminek másképp kellett volna történnie. Ahhoz, hogy az események ne itt tartsanak. Ahol most éppen tartanak. Bár külső szemlélő számára első látásra alig illik szigorúan az események füzérébe, csak úgy bevezetésként mégis azzal kezdeném, hogy aznap reggel Dina úgy tett, mintha kikezdene velem. Éppen Carlosra vártunk - aznap ő volt a soros, hogy a faluból hozza meg a reggelit Dina kissé lazán, mezítláb, bugyiban és lenge áttetsző kombinében, durcás ábrázatot színlelve, mint amikor várja, hogy megkérdezzék, mi bántja, kavicsokat dobált a patakba. Közben hátrahátrafordult, olykor végignézett magán, csupasz combján, lábszárán, majd jelentőségteljesen felém sandított. Félretartott fejjel méregetett, figyelem-e. Amúgy figyeltem, igazság szerint volt mit nézni rajta. Noha sejtettem, hogy most megint csak színészkedik, odasétáltam hozzá: „Mi újság? Rosszat álmodtál, vagy tényleg nyomja valami a bögyö-det?" „Igenis nyomja. Ahogy mondod. De neked nem mondom meg, hogy mi. Neked most csak mutogatok ezt-azt, ha nem vetted volna észre. Egyelőre, hogy mást ne vegyünk, például a lábam, remélem, nincs Szeretettel köszöntjük lapunk munkatársát, a 80 éves Bodor Ádámot. (A szerk.)