Székelyföld 2018. február [antikvár]

B Vári Attila ZSUZSANNA ÉS A VÉNEK Az ókori történelem írott forrásai többségükben határozatlan műfajú irodalmi alkotások. Hitelességükben olykor megközelítik Verne Gyula és May Károly fantáziadús, valódiságot nélkülöző történeteit. Ezennel csatlakoznék az ókori forrásmüvekhez, hátha ez történt valójában Ki tudhatja?! abilon, az asszírok fővárosa olyan volt, mintha valaki az embert teremtő isten nagyszerűségét akarta volna igazolni a változatossággal, mert voltak az őslakó babiloni népesség mellet szénfekete afrikai kőfaragók, északi pusztákról származó szőke fegyverkovácsok, mandulavágású szemű keleti takácsok, frissensültlepény-színű, duzzadt ajkú indiai ékszerészek. Valamennyien a meghódított királyságokból elhurcolt rabszolgák és azok utódai voltak, de életük alig-alig különbözött Babilon őslakóinak mindennapjaitól. Mindenik nemzetség szabadon gyakorolhatta vallását. Mintha nem is rabszolgák lettek volna, kereskedtek, beteget kezeltek, jogtudóként eligazítottak bárkit, ha peres ügye támadt, de voltak köztük földhöz, állathoz értők is, akiknek élete semmit sem változott azóta, hogy kényszerűségből elhagyták őseik földjét. Többségük belenyugodott a szolgaságba, de mindig akadtak, többnyire a zsidók között, olyan fiatalok, akik elég erősnek érezték magukat ahhoz, hogy elinduljanak szomjas sivatagokon át, portyázó rablótörzsek fosztogatásai ellenére is, visszaszerezni az ígéret Földjét. A hazatérésről beszéltek egymás között, hogy majd egyszer, talán még életükben, újra fel fogják építeni a Templomot. Nem éltek mindig így, ilyen szabadságban. A dolgok akkor változtak meg Babilonban, amikor az öreg király halála után az ifjú királynő, Szemirámisz lépett trónra, s az élet minden területén változást hozott. Gyermeklányként került az udvarba, olyan kicsi volt még, hogy haja, amelyet születése óta növesztettek, éppen csak válláig ért, s napjait