Székelyföld 2018. január [antikvár]

Vaszilij Bogdanov A KOPÁR FENNSÍK Késő őszre beköltöztem a városba a kerti házból, Rilke verseit fordítottam, egyre kevesebb meggyőződéssel, képességeimbe vetett hitem kezdett elillanni, feltámadtak a mindig esedékes kételyek, csak a leadási határidő közeledett, egyre vészesebben. Dylan Thomas és Auden verseit olvasgattam, néhány verset le is fordítottam, könnyebben, mint Rilkét, ez legalábbis gyanús volt. Szorgalmasan szedtem a gyógyszereket, és álmodtam is, de nem Akakij, a gonosz pók tűnt fel visszatérő álmaimban, nem nyughatatlan áldozatom fenyegetett azzal, hogy hirtelen megjelenik és megmagyarázhatatlanul, félelmetesen hatalmasra nőve az életemre tör Nem is Andrejről, szüléimről, nem a titokzatos, vörös ruhás lányról álmodtam, ó, nem! Sem Oszip, sem Zoscsenko, sem Marina, sem Borisz nem tűnt fel álmaimban, Jurijról, Annáról, Bulgakovról sem álmodtam. Nem, nem a barátaim kísértettek, nem, és Lénáról sem álmodtam, Tányáról és az ismeretlen Tatjánáról sem, sem a régi lakásokról, helyszínekről. Normandiáról, Szibériáról, Dalmáciáról, Párizsról, Londonról, Velencéről, Génuáról, Moszkváról, Bukarestről, Kolozsvárról, Kijevről, sem Hisztriáról, a Fekete-tenger-parti romvárosról, sem Ovidiusról, a száműzött költőről, aki balcsülagzata fakó fényénél lesi a gályát, a felmentő ítéletet várva. Nem! Almaimban a Bajkál-tó sem tűnt fel, az Adria sem. íir M i