Székelyföld 2018. május [antikvár]

Részlet: Nádasdy Adám ÖNKÉNT ÉS DALOLVA A félelemig nem merészkedett soha, bár álmodott olyat, hogy nincs rajta ruha, ez félelmetes volt, de szerencsére álom. Kinézett messzire, túl az egész családon, homályosan akarta, hogy érte jöjjenek, hogy felnőtt legyen úgy, hogy maradjon gyerek, jöjjön valaki kintről, föntről, messziről, akinek ő majd önként és dalolva bedől, és mindenből kilép. De közben ezer szállal kötözte magát egybe a renddel, a családdal, övvel jó szűkre húzta a mozgásterét, a súlyos tartalmaknak csak a külsejét akarta nézegetni, dörzsölni, rágni, fogni. Rájött, hogy félni fél. És sírt. Meg tudta szokni. VEGYEN FRISS FÖLDET Voltak virágok, föld, és hangyák, a mindennapos locsolási felelősség. Voltak évszakok, mind kecsegtető, hogy el kell majd végezni szép rendben az évszaknak megfelelő munkálatokat. Ültetni, locsolni, a hangyákat valahogy kitessékelni abból a kicsi kertből. De mindig visszajöttek. Nem voltam erős, nem álltam soha a sarkamra, ahhoz valami rendes sarkak kellenének. Úgyhogy otthagytam az egészet: locsolja Isten, vegyen friss földet, huzakodjon a hangyákkal ő, ha már egyszer megteremtette őket.