Bővebb ismertető
Bodor Ádám HEKK MÁSFÉL NAPJA
Hekknek ez a gúnyneve volt, a rendes nevét soha nem tudtuk meg. Nem is tudtunk róla más semmit, csak azt, hogy állítólag itt-ott rossz fát tett a tűzre, ezért a környéken már többen is kézre akarták kerítem.
Akkoriban az Ilszk melletti Hlinka-tetőn már évek óta mészkővel foglalkoztunk, jobb híján a telet is a telepen töltöttük, amikor Hekk egy karácsony előtti napon odakeveredett. Négyen laktunk ott, Bulbuk és Kován, az ikrek, Helga néném, aki szerelmes volt beléjük, én pedig korábban mindenes segédnek csatlakoztam hozzájuk.
Ősz legvége, vagy inkább már a tél eleje lehetett, éppen leálltunk az égetéssel, és már csak a tüzelőnek való farakásokat építgettük a telep köré a fennsíkot látogató zord keleti szelek eUen, amikor kilátogatott a tetőre Juszuff, az új gazda, aki a kőfejtőt, mellette a két kemencével nemrég megvette. Terepjárójával a fejtés előtti kis térségen áUt meg, ahol egy nagyobb kocsi is meg tudott fordulni. Az ikrek már korábban meghallották, ahogy lennebb, a járatlan szerpentineken ropognak a befagyott tócsák a kocsi kereke alatt. Kimentek elébe, hogy a szirtek alatt várjanak rá.
Helga nénémmel eleinte a lakóvagon ablakából kinézve még találgattuk, hogy ki lehet az, akinek ilyenkor támad kedve a tetőre kilátogatni, de mivel a telephez vezető utat még lenn a völgyben sorompó zárta el, ez csak az új gazda lehet, akinek kulcsa volt hozzá.
Mivel addig közelről még nem láttam arabot, mintha dolgom lenne arrafelé, én is kimentem a kőfejtőhöz, Helga pedig a nyitott nyári konyhából figyelte, mi készül.
A kőfejtés közelében egy hullámbádoggal fedett, hevenyészett, nyitott műhelyben munkapad állt, mellette egy szekrény és két láda a fejtésre való szerszámokkal. Mivel a rohanó felhőkből éppen valami jeges dara hullott. Kován és Bulbuk a tető alá húzódva beszélgetett Juszuffal, én pedig a közelből figyeltem őket.
Az új gazda fekete melegítőruhát, fehér tornacipőt viselt, fején pedig ellenzős sportsapkát, arcából kevés látszott. Egy nagy táskával érkezett,
1936. február 22-én született Kolozsváron, ott végzett teológiát, de nem vállalt lelkészi szolgálatot. 1960-tól levéltárosként, majd 1964-től egy másoló-fordító irodában dolgozott. 1965-ben publikálta első novelláját a kolozsvári Utunk című folyóiratban. 1968-tól szabadfoglalkozású író.
1982-ben települt át Magyarországra, ahol 1984-től a Magvető Könyvkiadó felelős szerkesztője. Már érett íróként jelent meg első, rövid prózákat tartalmazó kötete, A tanú (1969). Kisepikai műveivel egészen egyedülállót alkotott a magyar irodalomban. Ezt vallotta egy helyütt: „Semmi nincs előre készen, számomra is majdnem minden az írás folyamatában bontakozik ki. Kiindulópontnak olykor elég egy helyszín, egy érzés, egy illat, egy hely, ahol történni kezd valami. Vagy egyszerűen csak egy hangulat. Valami, amit nem lehet előre kicédulázni, rögzíteni. Ez a megfoghatatlan valami, titkos fuvallat a novella lelke. Ha ez nem lebeg valahol ott a közelünkben, jobb a dolgot nem erőltetni…”
Művei megjelentek román, angol, német, francia, norvég, dán, olasz, bolgár, szerb, horvát, szlovák nyelven is. 2007. október 4-én mutatták be Az érsek látogatása című regényéből készült filmet (Dolina) Kamondi Zoltán rendezésében.
Díjai
Első kötetesek Díja (1969), a Román Írószövetség Prózai Díja (1970, 1975), Kritikusok Díja (1975), József Attila-díj (1986), Déry Tibor-jutalom (1989, 1992), Artisjus Irodalmi Díj (1990), Krúdy Gyula-díj (1992), A Magyar Napló Díja (1991), Kortárs-nívódíj (1991), a Soros Alapítvány életműdíja (1993), a Művészeti Alap Literatúra Díja (1996), Márai Sándor-díj (1996), a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja (1998), Magyar Irodalmi Díj (2002), Irodalmi Alkotói Díj (2002), Kossuth-díj (2003), Artisjus Irodalmi Nagydíj (2011)