Székelyföld 2019. május [antikvár]

Markó Béla MARADÉK Kikanalazta Isten a gyermekkoromat, alig hagyott valamit a tányér alján, legfeljebb néhány foszladozó emléket, amint végigmegyünk anyámmal a főtéren, és mindig választás elé áUít engem, hogy egyszerre csak egy dolgot kérjek tőle. A szó szoros értelmében elfogyott az élet nagyobbik része a keresztről, és mint a lassan kihűlő húscafatok egy sebtében abbahagyott lakoma után, úgy ernyed el a megváltó teste, eszébe sem jut, hogy vegyétek és egyétek. Belőlem is jóUaktak sokan, de ezzel mindannyian így vagyunk, egyre kevesebb laktató gondolat, egyre több mócsing, csontszüánk, gyorsuló lélegzetvétel, ritkuló levegő, nézem a tükörben, mi maradt még. A bőr nem száradt egyelőre össze, még feszülnek a combok, a herék, igen, még nagyjából újratermelődöm, csakhogy napról napra kevesebb leszek egy milliméterrel vagy egy szinonimával, és reggelre mindig elfelejtek egy idézetet. Ennyi vagyok csak: élet-maradék, apám már eltűnt az álmaimból, pedig azt hittem, megkapaszkodik, mint anyám, akivel még sokszor álmodom.