Székelyföld 2020. január-december [antikvár]

Marko Béla ÁTÚSZNI A SZENT ANNA-TAVAT Rossz úszó voltam mindig. Át kellett úsznom a rég kihűlt krátert. A sötétzöld vízzel betömött mélységet. Valahol középtájon lehet a kürtő. Úgy képzelem, mint egy óriási, kissé meghajlított gramofontölcsért. Vagy mint egy annál is régebbi fonográfot. Gyűjti magába nappal a hangot, és éjszakánként aztán visszajátssza. Hűvös, áttetsző láva folyik belőle. Furcsa nyöszörgés, néha sírás a sötétben. Vagy csak a fel nem robbant csend. Hatszázhúsz méter hosszú, négyszázhatvan méter széles, hidegen fénylő ellipszis. Legalább egyszer át kell úszni a túlsó partra. Nem az életem múlik ezen, hanem a halálom. Mert hát valójában nem kötelező. Mi tagadás, a rövidebb átmérőt választottam. Mint mondtam, rossz úszó vagyok. Tudom, vissza lehetne fordulni még most is. De nem. Végül a hatalmas, ám minden bizonnyal csak képzelt kráternyílás fölött, éppen középen kezd elfogyni az erőm. Körülbelül ott, ahonnan visszatérni pontosan annyi, mint úszni tovább. Fölöttem irdatlan ég. Alattam egyre kevésbé rugalmas a víz. A parton zsivaj. Zöld a víz, zöld a fű, zöldek a fák. Mostantól fogva már nincs választásom. És ez a jó. Meglepően jó. Fáj mindenem. Egyszerű lett az élet. Eltűnt a kapkodás. Nehéz hátranéznem, túl sok energiámba kerül. Látom a közeledő partot. A karcsapások nyomot hagynak a vízen, mint puha viaszhengeren. Borsodi L. László INTROITUS írtam egy könyvet a halottaimról. Ebbe a könyvbe nem lehet élve bekerülni, mondta az írás idején Borsodi L. László, a kötet szerzője, aki végül elhalálozott: verssírköve ott van a kötet végén. A könyv megjelenése után Édesapám (az Apja) bánatosan jegyezte meg magában: ebből is kihagytál, fiam. S ha a szerző az örök feledésé is lett, neve megőrizte hangát, és újra szól: beköltözöm Édesapámmal egy másik házba, mondja, amelynek udvara van, amelyhez utcák vezetnek, és ahonnan ösvények ágaznak, hegyre fel, le a folyóhoz. Körülötte egy város terjeng, egy ország, a magas ég. És lehet, néha Isten. NYOLCVANKÉT Sokat van csendben, sokat van egyedül. Meghallgat, tanácsot ad, de nem vitázik. Ha messze megyek, vigyáz rám, aggódik. Ha megérkezem, velem örül. Nem szívleh, ha sírok, lesz valahogy, biztat. Fél szeme vakságáról évekig hallgat. A neon fényét és a katétert némán tűri. Akiket szeret, szeret. Nem szóval. Akiket nem, azokról nem mond semmit. Egyre inkább otthon érzi jól magát. És a templomban. Ott hosszan elüldögél. A lakása és a templom között félúton a kocsma. Néha bemegy, fizet, tölt. Újra tölt. Asztalához bárki leülhet, nem bánja. De legtöbb barátja messze. Föld alatt. Csak vár, csak vár. Édesanyámra gondol. SZÉK ÚT, KILENCVENES ÉVEK Én tizennégy, ő ötvennyolc - reggel hétkor ketten gyalog indulunk iskolába, az utcán senki, se autósok, se gyalogosok, se szembe nem jönnek, el sem kerülnek, megjünk egymás mellett, de nem szólunk.