Székelyföld 2022. április [antikvár]

Borsodi L. László LENÉZNI A VÖLGYBE Nagyszüleink házát közös megegyezéssel eladtuk. Szóval nem tudtunk megegyezni, kié legyen. Egykori házukat azóta idegenek lakják. Ha arra visz a vonat, nem tudok lenézni a völgybe. Homályosuló tekintetem nem találná, merre van. Az évtizedek totálja összemossa a szomszédokéval. Csak bennem él, merre nyílik a kis- és nagykapu. Csak én tudom, hogy az első ajtó mindig zárva. Csak én érzem a puliszka melegét a konyhából. Hogy hány kenyeret vetett be nagyanyám hajnalban, a kemence tüzét, a kenyér ülatát csak én tartom számon. Én haUom a tisztaszoba csendjét, ünnepébe én léphetek. És én hallom, hogy káromkodik a tehénre nagyapám. A csűrből friss széna illata árad, az istállóból trágyaszag. De hiába szólítom, a hátsó udvarról nem jön elő az öreg. Hiába hívom, nem jön elém, nem csókol meg nagyanyám. Csak a patak csordogál az úton túl, mossa a köveket. Száguld, visz a vonat. Nem tudok lenézni a völgybe. KEZBESZED (Jóh-átirat) Ülünk ketten a délelőtti szobában. Kérsz-e kávét, kérdem. Inted, nem, de nem szólsz. Néha sóhajtasz, az ablakon kinézel. Vagy hová? Ki tudná ezt megmondani? A szomszéd bácsi hangja novembertől nem hallatszik át, de lehet, te néha hallod. A kályha melege egyetlen reményünk.