Székesegyházi Bazilika [antikvár]

Részlet: 1692. junius 5-én ismét szóltak az ágyuk Nagyváradon, de ezúttal már nem a vár ostromára. A török sereg, mely 32 évig birta Nagyváradot, látván, hogy az ostromló magyar-német seregnek ellen nem állhat tovább, az idézett nap reggelén szabad elköltözés föltétele mellett föladta a várat. A meg-megszólaló ágyuk hangja a keresztények örömkiáltása volt Nagyvárad bevételén. A nagy örömbe mégis belé vegyült némi fájdalom, hasonló ahoz, mit a szülék érezhetnek, midőn rég elvesztett gyermeköket végre megtalálják - csonkán, bénán, rongyosan. A visszafoglalt Nagyvárad árnyéka sem volt többé a réginek. Történeti emlékeink ugy szólnak a régi Váradról, hogy annak alig vala párja széles e hazában, s nem is volt más neve, mint „szerencsés Várad" „tüköré alsó Magyarországnak."' De amit akkor a győzedelmes keresztény sereg maga előtt látott, inkább hasonlított valami rongyos faluhoz, mint városhoz; magyarnak pedig épen nem vala magyar. A város régi lakói szétzüllőttek annyira, hogy midőn a város régi határait keresték, a vidéki falvakból kellett hozni embereket, hogy azokat megmutassák} Legszebb épületei, a püspök, a prépost „palotája", a kanonokok házai, az iskolák, a nyomda, a könyv- s levéltárak, a kórházak, monostorok elpusztultak mind; sőt mi legkülönösebb, az egyházak, kápolnák, mikről pedig Nagyvárad hires volt egykor, elpusztultak szintén egytől-egyig, még a székesegyházat „királyaink és hőseink, főpapjaink s államférfiaink ezen Pantheonját" sem véve ki. Nagyvárad a törökök kiűzetésekor csaknem egészen az volt ismét, mi hatszáz év előtt vala, midőn a krónikás szerént Szent-László vadászott lakatlan ' „Opulentissima civitas Varadiensis, quae felix appellabatiir, cui in tota Pannónia vix par erat." Batthiány könyvtár Gyulafejérvárott. Kéziratok. I. 364. ^ Országos levéltár