Székesfehérvár repüléstörténete III. [antikvár]

A szerkesztő előszava Ez a könyv a SZÉKESFEHÉRVÁR REPÜLÉSTÖRTÉNETE sorozat III. - befejező - kötete. A könyv foglalkozik a sportrepülés motoros és motor nélküli ágával, a sportejtőernyőzéssel és a repülőmodellezéssel. A kötet felöleli - írásban, írott dokumentumokban és képekben - a cserkészrepülőktől az MRSZ-en, MÖHOSZ-on, MHS-en keresztül a repülőklub két fő szakosztályának (vitorlázórepülő és ejtőernyős), és a KÖFÉM ejtőernyősklubnak a történetét 1942-től 1967-ig, továbbá visszaemlékezések formájában a fehérvári modellezők tevékenységét 1984-ig. Ez a könyv talán rávilágít arra a hiábavaló küzdelemre is, amelyet a hajdani repülőklub vezetése vívott a klub fennmaradásáért az '50-es évek végén. A könyv 3. fejezete nem „kakukktojás", és nem a szerkesztő tévedése. Úgy érzem, hogy itt és ilyen módon kell megemlékezni a mai Dunaferr repülőklub tagjairól. Köztük még repülnek néhányan, akik annak idején barátként befogadták a „hontalanná" vált fehérvári társaikat, és segítették őket e szép, és soha nem felejthető sport művelésében. Látható, hogy a fehérvári katonai repülés megszüntetése után sor került a sportrepülőkre is. A hozzá nem értő és rövidlátó - az idegent szolgai módon másoló - politikai és katonai vezetés egy tollvonással döntött a nagy repülőmúltú városban folyó tevékenység megszüntetéséről. Indokként jól jött a racionalizálás jelszava, hiszen ebben az időben - mintegy két év alatt -több nagyhírű és jól működő repülőklubot, repülőteret is megszüntettek. Székesfehérvár körzetében a történet idején három igen jó adottságú repülőtér is volt, nevezetesen a Sóstó-táci, a börgöndi és a csákvári. Ennek ellenére egyiken sem jutott hely a fehérvári sportrepülőknek. A történetben szomorú az, hogy amíg a hatvanas évek elején megszüntetett repülőklubok, repülőterek nagy része városuk támogatásával újjáalakult, addig Székesfehérváron erre nemigen van készség. Vontatottan halad, vagy inkább topog (?) a börgöndi repülőtér megszerzése is. Pedig ez a repülőtér a sport szempontjából a Dunántúl egyik legjobb adottságú repülőtere - 1955-56-ban tapasztaltuk is -, a gazdasági jelentőségéről nem is beszélve. Bízom benne, hogy az a pici fény, amely ezzel kapcsolatban az alagút végén látszik, kiteljesedik, és az utánunk jövő nemzedék megírhatja a fehérvári sportrepülés további, de most már sikeresebb történetét. Köszönetemet kell kifejeznem az írott anyagért, valamint a fényképekért Pozsonyi Imre volt ejtőernyős szakosztályvezető barátomnak, Láng Lajos és Horváth János uraknak, akik az 1945 előtti események rögzítésében segítettek, Pintér János és László János uraknak fényképeikért, továbbá Bíró Károly, Nemes István, Sass Imre és Stermeczky László uraknak a modellezéssel kapcsolatos visszaemlékezésekért.