Széles utakon [antikvár]

ELŐSZÓAz embernek - kultúrtörténetünk kezdete óta nyomon követhetően - egyik legszenvedélye sebb vágya., törekvése az önkifejezés valami^ lyen formája. Ezt az ösztönös igényt, amelyet attól kezdődően, hogy gondolatjeleket vésett a fába., kőbe, szépségmodelljét fejezte ki szoborban, festményoen, épületben vagy csupán öltözékének egyetlen díszében, az egyén az évezredek vetületében a maga miniatürizált életkereteiben generációról-generációra ismétli meg a maga lehetséges személyiség és képesség-jegyeivel.A nagytöbbség számára adott legközvetlenebb és legtermészetesebb eszközrendszer ehhez az önkifejezéshez a nyelv, pontosabban az a-nyanyeiv. E redeti megnyilatkozási és közlési formájában a beszéd zeneiségének és gondolatiságának a harmóniája jelentette a társas kapcsolatok módját és ezen belül emelkedettségét. vagy éppenséggel szürkeségét. De csaknem egyidős ezzel a beszédnek valamilyen jellel majd később egy meghatározott Írásrendszerrel történő kifejezése, rögzítése.É rzelmeink, gondolataink, szépérzékünk, emberi nemeseaésünk nemzedéknevelő szolgálatában kétségtelen ez biztosította azt a lehetőséget, hogy kultúrörökségeink hagyományozásai-nak a fősodra felgyorsult, társadalom, nép és nemzethatárai kitágultak, és európai horizontú értékrendünkben több mint 500 éve századról századra váltak mindenki számára, megszerez-hetővé, azaz közkinccsé.