Színek - fények - Magyarország [antikvár]

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj ". A költő, Radnóti Miklós írta Magyarországról e sorokat. Számára e táj nem térkép volt, hanem a szülőhaza, akárcsak a kötet művészének, Korniss Péternek, aki e könyvében Magyarországon kalauzolja végig a szemlélődni vágyó olvasót. A kalauz nem titkolt érzelmekkel, gyengéd szeretettel öleli magához képeivel ezt a kis országot; szeretettel, mert a kép mindig érzelmi azonosulás, noha erről alig beszélünk. Azonosulás a kép megalkotója számára éppúgy, mint a szemlélőnek. Régi festőknek is volt élményük a tájról, mely eleinte a főtéma hátterében bújt meg, egy dombvonulat, egy messziről integető fasor, néhány épület felvillantásával. Aztán a táj fokozatosan előtérbe nyomult, főtémává vált, néha egyetlen terebélyes vagy éppenséggel csenevész fával sugározva egy vidéknek, egy országnak a festő lelkivilágában képződött lenyomatát.Talán azóta van ez így, amikor Francesco Petrarca 1336. április 25-én minden gyakorlati cél nélkül megmászta az Avignonhoz közeli Mont Ventoux-t, a Szelek Hegyét, pusztán azért, hogy a szeme elé táruló tájban gyönyörködjék, s azt olyan összefüggéseiben élhesse át, ismerhesse meg, amilyenekben odafentről soha. Egyszersmind pedig az így átélt látványban legbenső önmagához is közelebb jutott, amint azt ő maga írta e kirándulása után fivérének. A hegyet mászó költőt bámuló pásztorok és hegyi emberek fejcsóválva nézték a vakmerő bolondot - mert vajon nem bolond-e az, aki minden haszon reménye nélkül mászik fel izzadva magasra, pusztán azért, hogy onnan lenézhessen. Nagy pillanat ez, a reneszánsz születésének tetten érhető pillanata. A roppant látványtól megrendülve álltam, mintegy elzsibbadva a szokatlanul könnyű levegő bűvöletében " Petrarca ott, a hegycsúcson Szent Ágoston Vallomásainak kötetét vette elő zsebéből s abban lapozgatva, azt olvasta: az emberek elmennek megcsodálni magas hegyeket, a tengerek hullámait, a hosszan kanyargó folyókat, sőt a csillagok pályáját, de alig tekintenek önmagukba. És a költő ekkor megértette, hogy táj, környezet, ország, haza képi tudatosítása saját belső lelki világát is megújíthatja.így keletkezett a tájképábrázolásban a képileg rögzített látványnak és a szemlélőnek az alkotó által közvetített, érzelmeket és gondolatokat előidéző kapcsolata.A fotográfia múlt századi felfedezése és alkalmazása mintha megszakította volna ábrázoló és alkotása között a szellemi kapcsolatot, a műalkotás-jelleg helyett mintha a puszta tényközlés szándéka érvényesült volna. Városok, falvak, települések, tájak fényképeinek postai képes levelezőlapok általi terjesztése jövedelmező kereskedelmi foglalkozássá vált. Persze kétségtelen, hogy ily módon távoli földrészek lakói is közelebb kerültek egymáshoz, felszínes ismeretségbe hozta őket a színházépület, szeszgyár, városháza, vasútállomás, áruház, strandfürdő, vízesés, helyi drótkötélpálya látványa. Felismertük, hogy valamennyien egyazon bolygó lakói vagyunk. Ezek a fotográfiák természetesen a feltétlen hasonlóság elvét alkalmazták, jelezve, hogy amit a fényképész rögzített és amit a szemlélő lát, az hitelesen igaz és valódi.Van azonban olyan fényképező mester is, olyan művész, aki oly módon törekszik fénnyel leképezni" az